Családi gardrób féltve őrzött kincse a Rotschild Klára Szalon két gyönyörű ruhája még a hatvanas, illetve a nyolcvanas évekből. Az egyik a Spartacus, a másik a Rómeó és Júlia premierjére, Seregi László nemzetközi hírű koreográfusunk csodálatos balettjeinek bemutatójára készült. A darabok azóta szerte a világon sikert arattak, harminc éve játsszák őket Leningrádtól kezdve Berlinen és Rómán át New Yorkig, s a ruhákon sem fogott az idő. Nemcsak finomak, elegánsak, egyediek, de kortalannak is tűnnek. Ma is bátran viselhetnénk ezeket, a világ bármely sarkában, rangos nemzetközi eseményen is dicsőséget hoznának a magyar ruhatervezőkre. Ilyen kincs valószínűleg több család otthonában is fellelhető, hiszen a háború előtt a „Kelet Párizsaként” emlegetett Budapesten még a hetvenes-nyolcvanas években is virágzott az egyedi ruhatervezés az akkori hazai elit körében. Sőt, a környező országok előkelőségei között is nagy népszerűségnek örvendtek a pesti egyedi ruha- kalap- kesztyű- és cipőszalonok, többször utazott Budapestre ruhát készíttetni például Tito jugoszláv államfő felesége is.
RANGON ALUL. Ma más időket élünk. Jóllehet, felmérések, statisztikák nem állnak rendelkezésre a rendszerváltást követően kialakult jómódú réteg öltözködési szokásairól, a hazai tervezők tapasztalatai szerint a magyar ruházati csúcstermékek nem igazán keresettek manapság. Hogy ez probléma-e? Designereink egy része úgy látja, a tehetős réteg nem öltözködik társadalmi rangjának és anyagi helyzetének megfelelően. Egy-egy fontosabb társasági eseményen, ha csinosak is a hölgyek és az urak, korántsem oly elegánsak és egyediek, mint azt tehetnék, és miként az az öltözködési szakemberek szerint indokolt lenne. Az Operabál talán az egyetlen olyan esemény, ahol mind többen kitesznek magukért, és az öltözködés színvonala, az igényesség évről évre érezhetően növekszik. „Tíz éve jószerivel csak a karmester viselt frakkot, de ma már egyre több férfi ölti magára ezt a viseletet, és a hölgyek közül is mind többen kifejezetten erre az alkalomra készíttetnek maguknak estélyit” – mondja Körtvélyes Éva, az Elite magazin főszerkesztője, a hazai társasági élet ismert alakja.
Az év azonban nem csupán Operabálokból áll, és ez az esemény egymagában arra még nem képes, hogy életet leheljen a hazai haute couture „iparágába”. (Haute couture – ejtsd: ot kutűr -, azaz szabóművészet: az egyedi megrendelések alapján, exkluzív minőségű anyagokból, finom kézi szalon munkával készülő ruhák szférája.) „Az egész ország öltözködési kultúráját látványosan befolyásolná, ha csupán 500 haute couture ruhát eladhatna a szakma egy évben. Nem utolsósorban egy ilyen élénkülés a 10 legjobb hazai tervezőt is eltartaná” – fogalmaz az egyik nemzetközileg is elismert vezető hazai designer, S. Hegyi Lucia. A rideg valóságban azonban mindössze néhány ilyen ruhakölteményt álmodhat meg és készíthet el a tervezők többsége.
Az haute couture persze kifejezetten drága mulatság, valóban az igazán jómódúak pénztárcájához van szabva. A legkáprázatosabb párizsi modellekért – a Diornál, a Chanelnél – akár több tízezer eurót is elkérhetnek, itthon pedig néhány százezer forinttól 1 millióig szóródnak az árak. „A tehetőseknek illene ennyit áldozniuk a jobb megjelenésre – szögezi le Körtvélyes Éva -, miközben 10-30 millió forintos autóban ülnek, 50 ezer forintot otthagynak egy-egy vacsoráért, és félmilliót elköltenek egy hétvégi kiruccanás alkalmával.”
CSINÁLD MAGAD BEMUTATÓ. Az haute couture, illetve az éppen aktuális trendet felvillantó bemutatók többnyire csak a márkanevet erősítik, s csak keveseknek hoznak azonnal vevőt és bevételt. Ugyanakkor az ilyen bemutatók költségének határa a csillagos ég. A tervezőknek nagyon jól kell tehát egyensúlyozniuk: hány modellel álljanak a színpadra, milyen időközönként rendezzenek divatshow-t. Egy szuperprodukció S. Hegyi Lucia becslése szerint akár 50 millió forintot is felemészthet, ám itthon ilyen magas költségvetésű műsort legfeljebb szökőévenként élvezhetünk. Az igényes, ám a show elemeket nélkülöző bemutatókra is rá kell szánni 6-10 milliót. Lucia büdzséje ezt ötévenként egyszer bírja el. Ezt is olyan módon, hogy a ruhakészítő műhely kreatív teammé alakul, és a propaganda szóróanyagoktól kezdve a meghívókon át egészen a színpadi díszletekig minden házilag készül, mert a külsős szakembereket már nem tudnák megfizetni.
Dolgozik a divatszakmában olyan neves tervező is – ő egyébként visszavonta a Figyelőnek adott nyilatkozatát -, aki csendben, nagyobb felhajtás nélkül szolgálja ki magyarországi vevőkörét. Jóllehet, 1998 óta évente két alkalommal megjelenik a párizsi divathéten, és termékeinek zömét – Belgiumtól Nagy-Britannián, Olaszországon, Moszkván át egészen Dél-Afrikáig és Kuvaitig – a nemzetközi piacon adja el, itthon manapság nem áll a publikum elé. Korábbi bemutatói ugyan komoly szakmai sikereket hoztak, de az eladásra nem hatottak, így azokkal felhagyott. A hazai vevők ma belvárosi szalonjában ismerhetik meg a tervező éppen aktuális szabás- és színvilágát, s így is elegendő megbízáshoz jut. Párizsi bemutatóin egyébként nem a szó igazi értelmében vett haute couture termékeivel rukkol elő, hanem úgynevezett designer darabokkal, azaz olyan exkluzív minőségű anyagokból, sok kézi munkával kivitelezett egyedi kreációkkal, amelyekből igen kicsiny, jellemzően néhány tucat darabot felölelő szériák készülnek. Igazi haute couture nála is csak egy-két darab születik évente.
A nemzetközi márkák hazai forgalmazói sincsenek sokkal jobb helyzetben. Például az Escada ruhakölteményeiből is legfeljebb két-három darab talál gazdára egy évben. „Nem tudom, honnan öltözködik a hazai elit” – értetlenkedik Vas Mária, a divatház magyarországi képviselője, aki pedig éppen a nagyobb kelendőség érdekében nem a legújabb, 600-800 ezer forintos kreációkat kínálja belvárosi üzletében, hanem a szolidabb árú, korábban készült műremekeket.
Valójában még sincs okunk szégyenkezni. Az egész világ megváltozott, az emberek a leggazdagabb országokban is más életet élnek, mint néhány évtizede, s új életmódjukhoz igazodik az öltözködésük is. Egyik lenyomata ennek, hogy míg tíz éve 30-40 haute couture bemutatót tartottak nyaranta Párizsban, addig az idén mindössze 5-öt rendeztek. „Tudomásul kell venni, hogy az haute couture egyszerűen kiment a divatból” – mondja a tervezők többségétől e kérdésben némileg eltérően gondolkodó Zoób Kati, aki éppen ezért nem is tart manapság kizárólag haute couture bemutatót. A szakma csúcsát jelentő termékek készítéséről persze ő sem mondott le – hiszen ez szolgál egy tervező névjegyéül -, viszont évente kétszer, amikor megmutatja a publikumnak a legújabb kollekcióját, egyidejűleg kerülnek a kifutóra az igényes hétköznapi viseletek, a finom kézi munkával készült, kisszériás alkalmi ruhák és az egyedi alkotások. Sőt, gyakran a modelleken is kombinálják a míves és az egyszerű darabokat. Az ötlet nem is hatástalan: az haute couture háttérbe szorulása ellenére Zoób Kati minden hónapban elad 4-5 ilyen exkluzív öltözéket.
 |
|
Bécsi vér
 |
|
| Bécs. |
Ausztriában becsülik, kedvelik és visszavárják a divat-ruházat magyar vásárlóit. A legdrágább bécsi divat-üzletekben is hallani ma már magyar szót, ahol pedig a törzsközönség különleges gondozását fontosnak tartják, elárulják: a címlistáikon szép számmal szerepelnek magyarok. A magasabb kategóriában elsősorban azok a nagy cégek számíthatnak visszatérő magyar vásárlóra, amelyek (még) nincsenek jelen Budapesten. Ilyen a Girbaud, amelynek egészen különleges és méregdrága termékei Bécsben is csak egy boltban kaphatók: vevői saját bevallásuk szerint azért fizetik meg szívesen gyakran a normál ár tízszeresét is egy-egy ruhadarabért, mert nem szeretik a tucatárut, és mindenképpen ki akarják védeni, hogy akár a napi teendőik közben szembetalálkozzanak a modellel, amelyet viselnek. Másrészt e magyar vásárlók között vannak azok a divat-ínyencek, akik élvezik az igazi minőséget, a különleges szabást, osztályon felüli kidolgozást. Közülük sokan nem is feltétlenül a legújabb divatot keresik, sokkal inkább azt, hogy a viselt darabról ránézésre lehessen tudni, melyik kiemelkedő tervező terméke. A Prada szintén tudhat törzsvevői körében magyarokat – őket ugyanezek a szempontok vezérlik. Cipő, táska, sál, öv szempontjából nem összehasonlítható az ausztriai választék a magyarországival – az osztrák hálózatokat üzemeltetők rá is játszanak erre a tényre.
A divatszenvedélyükre áldozni képesek kedvelik azt is, hogy itt egyedi elbánásban részesülnek. Nem egy olyan kiemelkedően elegáns bolt van, ahol a vevőt leültetik, kávéval kínálják, egyéni szempontjairól hosszasan beszélgetnek. Az ausztriai bevásárlás másik vonzereje, ami azonban nem csak a kiemelkedő divatholmiknál érvényesül, hogy itt a gyakorlatban alkalmazzák azt az EU-előírást, amely szerint a vásárlónak visszajár a vételár, ha vissza kívánja adni az árut. „Ez biztonságot ad a vevőnek, könnyebben vásárol” – mondja egy belvárosi butik tulajdonosa, miközben azt is bevallja, hogy ő történetesen nem túl boldog ilyenkor. Arcvonásait azonban fegyelmezi, hiszen a textilkereskedelemben dúló élet-halál harcban egyetlen potenciálisan visszatérő vásárló elvesztését sem engedheti meg magának.
SZÁSZI JÚLIA, BÉCS |
|
|
|
|
Náray Tamásnál is igen kelendők az extra minőségű egyedi ruhák, jóllehet, ő a hagyományos úton jár. Tavasszal és ősszel hétköznap hordható termékeinek tart nagyszabású bemutatót, évente egyszer pedig felvonul 50-60 egyedi kreációjával is, amelyek általában egy esztendő leforgása alatt elkelnek.
A szakma krémjét adó, az egyaránt magas színvonalat képviselő, tízegynéhány hazai tervező közül miért pont az utóbb említett két designer munkáiból fogy az átlagosnál jóval több haute couture? Az áraknak vélhetően meghatározó szerep jut még e luxus portéka kelendőségét illetően is. Náray meggyőződése szerint például két azonos minőségi kategóriát fémjelező ruhánál bizonyosan az olcsóbb márkát választja a mégoly tehetős vásárló is. E két tervező éppen ezért ügyel arra, hogy haute couture kreációik ne legyenek megfizethetetlenül drágák. „Tudatosan nem szabok imázsárakat, mivel az haute couture nem profit termelésre hivatott, hanem egy kultúra megőrzésére” – mondja Zoób Kati. De a nemzetközi hírű divatdiktátorok sem feltétlenül e képzőművészeti alkotásnak számító művekből akarnak megélni manapság. Nem véletlen, hogy például a Dior sem csak pénzért dolgozik: nem egyszer előfordul, hogy csillagászati összegből megalkotott ruhakölteményeit odaajándékozza illusztris személyeknek.
ÜZLETI PROFIZMUS. A higgadt árpolitika mellett Zoób és Náray előretörésének lehet egy másik titka is, nevezetesen az, hogy népes, menedzserekből, marketingesekből, kereskedőkből álló üzleti team segíti a munkájukat. Ezzel egyedül állnak a hazai piacon. Jóllehet, a szakma többi képviselője szintén felismerte, hogy bizonyos feladatok képességeiket és energiájukat egyaránt meghaladják, egyelőre csak Zoób Kati és Náray Tamás kerültek olyan helyzetbe, hogy ezt vállalkozásuk megszervezésében is érvényesítsék. Náray, aki az Ybl Palotában üzemelteti Budapest jelenlegi legnagyobb divatszalonját, több tucat szakemberrel dolgozik, akik három külön cégbe szerveződve gondoskodnak a hatékony termelésről, eladásról és marketingről. Zoób Kati pedig jelenleg egy többszintes divatház – haute couture, kisszériás alkalmi és igényes hétköznapi öltözékeket árusító, valamint egy outletet is üzemeltető komplexum – megnyitására készül, így aligha meglepő, hogy profi üzleti stáb áll a háttérben. A tervező annak ellenére magától értetődőnek tartja ezt, hogy volt már egy sikertelen üzleti próbálkozása, ahol a kudarcot véleménye szerint a saját türelmetlensége, és a befektető kitartásának hiánya okozta (interjúnkat Zoób Katival lásd a lap 64-65. oldalán).
A szakma zöme azonban más utat követ, egyelőre saját erejéből igyekszik felfuttatni az üzletet, s csak elvétve alkalmaz gazdaságilag képzett szakembereket, jóllehet Párizsban, Olaszországban azok a tervezők, akik túlnőttek egy butik méretén, rögtön profi üzleti stábot építenek maguk köré. Az itthoni önerős megoldásokat az érintettek főként azzal magyarázzák, hogy híján vannak az anyagiaknak, amelyek egy kisebb vállalat működtetéséhez szükségesek. A másik visszahúzó ok a csalódás: több tervező is próbálkozott már menedzser alkalmazásával, ám a divatpiac globális ismerete, ami egy ilyen állás betöltéséhez nélkülözhetetlen, tapasztalataik szerint egyelőre hiánycikk Magyarországon – noha az Iparművészeti Egyetemen évek óta folyik menedzserképzés.
A divattervezők többsége a szponzorok támogatását sem élvezheti, holott a kicsiny hazai piacon elkél az ilyen segítség, s kétségtelen, hogy például Zoób Kati kiemelkedően sikeres a szponzorok meggyőzésében is, ami nagy segítség a komoly reklámértékkel bíró bemutatók költségeinek fedezésében.
A hazai divattervező szakma talán legnagyobb tehetségének kikiáltott Király Tamás extrém álláspontot képvisel. „Nem adok el ruhát!” – mondja. Bár a mester akkor lenne a legboldogabb, ha mindenki egy általa készített haute couture öltözékben járna, nem az ő világa az az egyszerű értékesítési formula, ahol a megrendelő átveszi a szoknyát, a tervező pedig elteszi az érte járó pénzt. A ruhavásárlást ő olyan – boltból és étteremből álló – kreatív környezetben tudja elképzelni, ahol többórás kellemes időtöltés keretében zajlik az öltözék kiválasztása – megfelelő stílusú zene szól, az eladó időt, fáradságot nem kímélve megismeri a vevő egyéniségét, ennek megfelelően állítja össze a kínálatot, miközben az ahhoz stílusban, színvilágban passzoló koktéllal is megvendégeli a vásárlót. Király Tamásnak a nyolcvanas években volt is már egy hasonló kísérlete – üzletében nem volt eladópult, s extrém nyitvatartási időben fogadták a vásárlókat. A siker nem csupán abban volt mérhető, hogy erről beszélt az egész város, tömegek álltak élő kirakatuk előtt, s gyakran már a nyitást megelőzően kígyóztak a sorok a bolt előtt: üzletileg is eredményes volt a vállalkozás. Ez azonban ma már a múlt. A szűnni nem akaró alkotói lázban égő művész a színház, a film, a reklámok világa felé fordult. Ugyanakkor a nemzetközi divatszakma is elismeréssel adózik előtte, az elmúlt másfél évtizedben 5 haute couture ruhashow színpadra állítására kapott felkérést Londonban, s e bemutatókra a világ túlsó részéről is elzarándokoltak a Király-rajongók. „Külföldi show-műsoraimból élek” – összegzi a végeredményt. Mindenesetre a magyar divattervezők színe-java sem kifejezetten haute couture kreációkból él. A profitot, illetve a szerényebb bevételt a hétköznapi viseletként szolgáló elegáns öltözékek biztosítják, vagy éppen a stílustanácsadás és a ruhatárépítés.
TÁMOGATÁSIGÉNY. A divattervezők persze leginkább arra vágynak, hogy a kaptafa mellett maradhassanak, de legalább is bővüljenek lehetőségeik az haute couture tervezésben. Egy markáns csoportjuk úgy foglal állást, hogy nem csak piaci eszközök léteznek – illene állami szinten is felkarolni a divatszakmát. A magyar divat kulturális missziót teljesíthetne nemzetközi szintű hivatalos rendezvényeken, de az országimázs formálásában is hárulnának rá feladatok – például azáltal, hogy politikusaink, valamint a nemzetközi és hazai közvéleményt formáló egyéb közéleti szereplők magyar divattervezők kreációiban járnák a világot. A vezető tervezők jelenleg a Magyar Divattervezők Szövetségének megalakításán fáradoznak. Az szeretnék kivívni, hogy a politika a kultúra részeként ismerje el az öltözködési kultúrát, s ennek megfelelően támogassa a divatszakmát.
A divatvilág hazai irányítói persze nem gondolkodnak teljesen egységesen. Van olyan piaci szereplő, aki némileg szkeptikus módon kommentálja e törekvést. „Még sohasem láttam amerikai divatmárkát, amelyet az elnök futtatott be, de láttam már elnököt, aki viselt sikeres divatmárkát. Az haute couture nem lehet politikai kérdés!” – mondja, hozzátéve, hogy a divat a világon mindenütt a szabad választás szimbóluma, nem kötelező érvényű, és politikamentes.
