Célszerű, ha az olyan komoly témával kapcsolatban, mint a kartellek megítélése, az érdeklődő olvasó rögvest a tudás valamely megbízható kútfőjéhez, így például egy tankönyvhöz fordul eligazításért. A tankönyv szerint a kartellszerződések bírói oltalomban részesülnek. A kartellszerződés ugyanis nem közérdekellenes mindaddig, amíg erkölcsi alapon áll, tehát amíg célja a tagok jogos érdekeinek biztosítása a közérdek megsértése nélkül, elősegítve az áruk árának egészséges kialakulását. 
FEJES GÁBOR ügyvéd, Oppenheim és Társai Freshfields Bruckhaus Deringer Ügyvédi Iroda
Persze sosem árt, ha az olvasó ellenőrzi a fellapozott tankönyv kiadásának időpontját, nehogy a helyzet időközbeni változása számára kínos meglepetéseket okozzon. Így – most már komolyra fordítva a szót – kénytelen vagyok jelezni, hogy a fenti idézet Szegő Izsó 1936-os, A tisztességtelen verseny című munkájából származik. Ezek után talán az sem meglepő, ha e helyütt óva intek minden kedves olvasót attól, hogy a fenti idézetet napjainkban igyekezzen felhasználni, arról próbálva meggyőzni mondjuk a magyar versenyhivatalt, hogy a kartell szükséges volt „az áruk árának egészséges” kialakulásához. Bizony, valószínűleg Robert L. Crandall úr is megbánta az árak „egészséges szintre” hozatalának érdekében – egyébként a mi Szegő Izsónktól teljesen függetlenül – tett erőfeszítéseit, amikor 1986-ban belépett a New Jersey-i fegyintézet nyirkos cellájába, hogy mögötte nyikorogva csapódjon be az ajtó. Pedig Crandall úr büszke amerikai honpolgár volt, az American Airlines nagyhatalmú vezetője, élet és halál ura a saját cégében. Csak éppen azt az aprónak nem nevezhető hibát követte el, hogy egy napon felhívta H. Putnam urat, egy másik légitársaság, a Brainiff Inc. elnökét, és a telefonban – igen meggondolatlanul – javaslatot tett arra, hogy hajtsanak végre egy összehangolt áremelést. A számításból pedig nemcsak azt hagyta ki, hogy Putnam úr az ajánlatát vissza fogja utasítani, hanem azt is, hogy a beszélgetést az FBI lehallgatja. Az pedig bizonyára még álmában sem fordult meg a fejében, hogy egy szép napon egy zsúfolásig telt tárgyalóteremben egy recsegő hangszalagról fogja visszahallgatni saját, egyébként klasszikus amerikai trágárságoktól hemzsegő, tökéletesen menthetetlen tartalmú szövegét.
ÁTFORDULÁS. Crandall úr követőire ma már elvileg legalább 18 országban, köztük 2005. szeptember elsejétől (bizonyos, meghatározott esetekben) hazánkban is hasonló jogkövetkezmények várnak. De miként jutottunk idáig? Mi változott Szegő Izsó ideje óta, hogy az egykoron kifejezetten hasznosnak, majd később inkább csak gyakorinak és a társadalmi status quo megőrzése érdekében bocsánatosnak, majd legvégül főbenjáró bűnnek tekintett kartellek némelyikéért immáron az állami büntetés-végrehajtó intézmények vendégszeretetét is ki lehet érdemelni?
A kartelljog az Egyesült Államokból indult XX. századi világhódító útjára. Az amerikaiak kezdettől fogva a maguk naiv, pragmatikus szigorával álltak a témához. Ahogy az egyik magas rangú – kartellirtásra szakosodott – kormányzati tisztviselő, James M. Griffin fogalmazott 2000-ben: „Az árkartell a fogyasztók becsapása: egyenértékű a lopással, igaz, hogy jólöltözött tolvajok követik el, de ettől függetlenül azzal egyenrangú közmegítélésben kellene részesülnie. Bűncselekményekről beszélünk tehát, tisztán és egyszerűen, és azok, akik ilyet elkövetnek, a börtönbe valók.” A pragmatizmus mellett az antitröszt-versenyjog sikerét valószínűleg az amerikaiaknak az új dolgok iránti legendás fogékonysága is segítette. A kitűnő közgazdász, Kenneth Galbraith rendkívül színesen (és tiszteletre méltó öniróniával) festi le, ahogyan a XX. század első évtizedeiben az antitröszt-versenyjog megragadta az amerikai közgazdasági iskolák gondolkodását, és hamarosan ezen keresztül a közfigyelem és a politika homlokterébe került. Persze Galbraith nem felejti el megemlíteni, hogy az akkor még újnak mondható diszciplína nemcsak a tudósoknak nyújtott elegendő megvitatnivalót, hanem viszonylag gyorsan tisztes bevételfolyamot is az ügyvédi irodáknak, illetve a szakvéleményeket író közgazdászoknak (Galbraith: A history of economics, Penguin, 1987). Ezzel szemben az öreg kontinensen az amerikai versenyjogi „mozgalom” nem váltott ki komoly visszhangot. Olyannyira nem, hogy például a német gazdaságban az 1920-as, aztán még inkább a gazdasági válságból kikecmergő 1930-as években a kartellek fedőszerveként használt úgynevezett Interessengemeinschaftok (IG) elterjedtek és közismertek voltak (lásd a később rabszolgamunka alkalmazásával elhíresült IG Farben vegyipari csoportot). Persze a nagyarányú kartellek működéséhez arra is szükség volt, hogy az állam védővámokkal gátolja meg a versenyképes külföldi termékek beáramlását. Ezt természetesen maguk a kartellek is felismerték, és különösebb álcázás nélkül kapcsolódtak össze a politikával érdekeik védelme céljából. Konrad Adenauer állítólag kifejezetten lelkére kötötte az 1957-ben az Európai Gazdasági Közösség (EGK) szerződésének tárgyalására induló német delegáció vezetőjének, hogy ne írjon alá semmilyen megállapodást, amely nem tartalmaz versenyjogi rendelkezéseket. Adenauer idejére ugyanis a német történészek és közgazdászok számára világossá vált, hogy a nácik hatalomra kerülésének egyik oka éppen abban rejlett, hogy a kartellesedés miatt a gazdaság nagyarányban koncentrálódott, és a gazdasági verseny visszaszorítása hamarosan átgyűrűzött a politikai verseny csökkenésébe, majd tökéletes kikapcsolásába.
A második világháborút követően tehát új szelek kezdtek fújdogálni (Németországnak kifejezetten előírták a dekartellizációt), s e folyamat az EGK-t megalapító Római Szerződés 1957-es aláírásával érte el csúcspontját. A Római Szerződés kifejezett rendelkezést tartalmazott a kartellek tilalmára (ez az a bizonyos híres 81. – a korábbi számozás szerint 85. – cikk). A folyamat persze eleinte igen lassan indult be: tizenkét esztendőnek kellett eltelnie például ahhoz, hogy a közösségi versenyhatóság, az Európai Bizottság kiszabja az első kartellbírságot (a kininkartell ügyben 1969-ben). S bár ez bizonyára mind a nemzeti, mind a közösségi döntéshozók előtt ismert volt, a hatvanas-nyolcvanas évek Európájában a kartellezés ha nem is támogatott, illetve jogi értelemben elismert, de a társadalom által megtűrt „fehérgalléros csínytevésnek” számított.
A helyzet Európában a kilencvenes évek második felében változott drámaian, méghozzá alapvetően két irányban. Egyrészt a szankciók (bírságok és a kártérítésként fizetendő összegek) mértéke elkezdte elérni azt a szintet, amely már kétségessé tette a kartellekben való részvétel gazdaságosságát. A másik fő fejlemény a felderítés hatékonyságának növekedése volt. Egyrészt szélesedett a versenyhatóságok vizsgálati jogköre (így például gyakorlattá vált a kartellügyekben az előzetes figyelmeztetés nélküli helyszíni vizsgálat – közismertebb nevén a dawn raid, azaz hajnali rajtaütés), másrészt megjelent a versenyjogi vádalku lehetősége. Ez utóbbi eszköz lényegében azt jelenti, hogy a kartell azon tagja, amely a jogsértésről elsőként szolgáltat információt a versenyhatóságoknak, a bírság egészének, de legalábbis nagy részének elengedésével számolhat.
SZIGORÍTÁS. A két utóbb említett módszer az ezredfordulóra szép eredményeket hozott: amíg például a nyolcvanas és kilencvenes években az Európai Bizottság átlagosan 15 kartellügyet göngyölített föl egy évtized alatt, addig az új évezred első három éve már 24 lezárt ügyet hozott. Mindehhez társult az utóbbi években több országban (például Nagy-Britanniában, Németországban és Szlovákiában) a kartelltevékenység büntetőjogi elbírálásának bevezetése. Hazánkban 2005. szeptember elsejével lépett hatályba a Büntető törvénykönyvnek az a módosítása, amely bűncselekménynek minősíti a közbeszerzési és a koncessziós pályázatokon való összejátszást. A kartell egyéb formái egyelőre itthon kívül maradtak a büntetőjogi szankcionálhatóság körén.
A jog tehát számos eszközzel igyekszik a kartelleket torkon ragadni és azokból a szuszt kiszorítani. Ezek után már csak az az érdekfeszítő kérdés marad, hogy ha a jog ennyi módon képes a jelenség ellen fellépni, akkor miért léteznek még mindig kartellek, miért vannak minden évben újra és újra kartellügyek, azaz vajon a jog jól diagnosztizálta-e a betegséget, és arra jó gyógyszert rendel-e alkalmazni. Bár jócskán akadnak kétkedők is (a már említett Galbraith professzor szerint például „a versenyjog a remény utolsó győzelme a tapasztalat felett”), a válasz valószínűleg mégis az, hogy a társadalomra káros kartelltevékenység megszűnését a szigorú szabályozás és a kartelljog társadalmi beágyazottságának növekedése együttesen eredményezheti. Nem elegendő tehát a kemény fellépés, hanem az is szükséges (s ebben a kontinentális Európa kétségtelenül lemaradásban van), hogy a kartelltevékenység elítéléséről közmegegyezés alakuljon ki. Ennek feltételei azonban nálunk még nem igazán jöttek létre: bár jó néhány vállalkozás és cégvezető ismerkedett már a versenyjog (és olykor-olykor a versenyhatóság) szigorával, mégis tudomásul kell venni, hogy az alig több mint egy évtizedes múltra visszatekintő modern magyar versenyjog gazdasági-társadalmi üzenete még sokakhoz nem jutott el. Éppen ezért – az egyébként nem is mindig célravezető – drákói szigoron túl továbbra is hangsúlyt kell(ene) fektetni e körben a társadalmi párbeszédre, illetve a gazdasági szereplők megfelelő tájékoztatására, képzésére.
Tetszik vagy nem, minden magyar vállalkozásnak és vállalatvezetőnek számolnia kell a versenyjogi szabályokkal, és azzal is, hogy az azok esetleges megsértéséből fakadó kockázatok hamarosan akár egészen személyes jellegűek (értsd: büntetőjogiak) is lehetnek. Ugyanakkor nagyon fontos lenne észrevenni, hogy a vállalkozások a versenyjogot saját jogos piaci érdekeik védelme céljából is felhasználhatják: e jogtól nem (csak) félni kell, hanem meg kell ismerni és az abban biztosított jogosítványokkal okosan élni kell tudni. Végső soron a versenyjogra is igaz az, amit a vörösborra szoktak mondani: fogyasztása kis mennyiségben gyógyszer, nagy mennyiségben azonban fejfájást okozhat!
