Hoffman meséi

Oroszország kiszámíthatatlan hely, ezért is szeretem – jellemezte hazáját nemrég a Magyarországon járt Vlagyimir Szorokin. Ami azonban a népszerű orosz írónak az ihlet forrása, az a köznapi ember számára az alig elviselhető létet jelenti, az üzleti életben pedig korlátlan kockázati felárat termel ki. A szlavofilek és a nyugatosok sok évszázados harcában az ország vezetői hol kaput (vagy legalább egy kisablakot) próbálnak nyitni a külvilágra, hol bezárják azt. Méghozzá az öntörvényűnek minősített orosz fejlődés nevében, ami a tekintélyelv gyakorlati megvalósításának éppen aktuális formációit termeli újjá – a cároktól a főtitkárokon át a központosító hajlamú elnökig.

A Vadkeletet leginkább az különbözteti meg a Vadnyugattól, hogy az eredeti tőkefelhalmozásnak korlátai vannak: a pénztőke csak rövid átmeneti időkre tud politikai tőkére konvertálódni. A lapokat azonban végül mindig az Állam osztja ki, a tömegek elégedett statisztálása mellett, hogy lám, a hatalom ismét úrrá tudott lenni a bojárok vagy éppen oligarchák által megtestesített káoszon.

David E. Hoffman könyve, az Oligarchák ennek az ismétlődő körforgásnak az aktuális szakaszát rajzolja meg. A gorbacsovi nyitás, a jelcini káosz és a putyini rendteremtés éveiben követi nyomon „a szovjet kommunizmus hamvaiból született mohó és fékezhetetlen kapitalizmus” hat meghatározó figurájának sorsát. Alekszandr Szmolenszkij, Mihail Hodorkovszkij, Borisz Berezovszkij, Vlagyimir Guszinszkij a különböző élethelyzetekből feltörekvő és rövid idő alatt szédítő magasságokba emelkedő orosz vállalkozók jellemző típusai. Anatolij Csubajsz és Jurij Luzskov pedig annak a bürokráciának a két szélső véglete (a reformer közgazdász és technokrata apparatcsik), amely megteremtette a feltételeket ezen vadkapitalizmus burjánzásához.

Rendkívül érdekes, részlet-gazdag, a nagyobb összefüggésekre és az epizódokra egyaránt odafigyelő könyv született Oroszország elmúlt évtizedéről. Törvényszerű, hogy nem egy orosz, hanem egy amerikai újságíró (a The Washington Post egykori moszkvai irodavezetője) tollából. Mint a könyv mellékszálaiból is kitűnik, az orosz (és tegyük hozzá: a kelet-európai) újságírás kiforratlan értékrendje, erős elfogultságai szinte eleve kizárják, hogy egy szerző olyan széles körben férjen hozzá a forrásokhoz, s olyan sokoldalúan és árnyaltan dolgozza fel azokat, mint Hoffmannak sikerült. Csakis egy külső, a tényfeltáró és oknyomozó újságírás legjobb hagyományain nevelkedett nyugati szemlélő képes ilyen objektív távolságtartással egymás mellé tenni a tényeket és következtetéseket – ráadásul élvezetesen, bestseller stílusban elmesélve. Így érthetővé válik az, hogy az egymással is szüntelenül hadakozó oligarchák hatalmát – a kapitalizmus jogi és intézményi hátterének hiányában – hogyan tudta szinte pillanatok alatt leépíteni az új központosító törekvés.

Hoffman nem teremt romantikus hősöket: Hodorkovszkij figurája is pőrén áll előttünk. Az egykori Komszomol-karrierista gátlástalanul halászott a kilencvenes évek zűrzavarában, szemrebbenés nélkül használta ki kapcsolatait és játszotta ki külföldi befektetőit a ‘98-as pénzügyi válság után. A döntő hibát azonban akkor követte el, amikor az ezredforduló tájékán eléggé erősnek érezte magát ahhoz, hogy megpróbálja a Yukost, a második legnagyobb orosz kőolajvállalatot nyitott és átlátható tulajdonosi szerkezetű, a nyugati standardok szerint vezetett céggé átformálni, s fúziók és nemzetközi szerződések révén kiemelni Moszkva fennhatósága alól. A következményeket tudjuk. A „folyamatos újraelosztás”, ahogyan Joel Hellman közgazdász nevezte a tulajdonért folytatott, törvények által nem korlátozott állandó harcot, új fázisához érkezett Oroszországban.