Amikor ezt a rovatomat sok évvel ezelőtt írni kezdtem, nem hittem volna, hogy egyszer még ilyen elvetemültségre is képes leszek, s egy gazdasági csúcsmagazinba verset csempészek, mi több, a saját versemet. De néha olyan jólesik a koráram ellenében ravaszkodni, mit mondjak: szél ellen satöbbizni. A verset 1951-ben írtam, újdonsült tanyasi kitelepítettként (1956-ban jelent meg először). Éjjel a címe. Megtalálható Eszkimó nyár című gyűjteményes kötetemben.
„Fekete tollait lágyan / hullajtja az éj. / Földről válik le a nappal, / mint a tojáshéj. / Elgurult a hold is messze / ezüst-hinteni. / Fekete belét a Föld most / kiterítheti. / Fenn az égen csillagpor, de / lent szurokvilág. / Hajlott háttal bandukolnak / a kukoricák.”
Érdekes, amit mondott róla legrégebbi élő barátom (64 éves volna e barátság, ha volna, elvégezte átkozott munkáját a politika). E régi barát (szintén volt kitelepített) sokszor elmondta, hogy őneki hangulatában a kitelepítés alapélményét jelentik ezek az éjszakában menetelő, hajlott hátú kukoricák. Valósággal szerelmes volt a versembe. Én pedig a kukoricába vagyok szerelmes. Tudom, hogy derék magyar ember a magyar búzát kell szeresse, melyben sok a sikér, méghozzá magyar sikér! De mióta láttam 1950-ben a plakátokon Rákosi elvtárs kövérkés alakját, tök kopasz fejét a magyar búzamező hullámzó aranyában, egy kalászt simogatva (rendes parasztember sosem menne búzát taposva a kalásztenger közepébe) – azóta nem tudok ettől a képtől szabadulni. (Persze, hogy nem a szegény búza bűne.) De hát az Alföldön a búza a szent termény, a Felvidéken pedig a krumpli (írok még arról is egyszer) – a kukorica meg itt is, ott is. Ebből is látszik a fontossága. Gondoljuk csak végig, mi mindenre jó. Baromfi. Szeretem nézni, amikor mohón szedegeti a baromfinép a legyezőszerűen kiszórt kukoricaszemeket. Libamáj (különösen tokaji aszúban pácolva), melynek előzménye persze szegény liba embertelen tömése kukoricával heteken át. Disznóhizlalás. Élvezet nézni, hogy a disznó roppant gusztussal őrli-ropogtatja a kukoricát, öröm a gazdának, aki mindjárt szalonnában, sonkában és kolbászban méri ősszel ledöfendő legkedvesebb disznaja étvágyát.
Aztán a kukoricafosztás ősi rituáléja. Mennyi népdal, vers, hagyomány, szerelem és lakodalom született az égisze alatt. A csuhé, a kukoricacsövet betakaró levélköteg, a tehenek legfőbb csemegéje. A régi parasztvilágban pedig csuhéból készült a baba a kisgyerekeknek. A kukoricának a szára – a mi bambuszunk – mennyi mindenre jó, még ólt is lehet belőle építeni. Én kitelepítés alatt (és utána is) pénzt kerestem vele. Felszabdaltam egyenlő darabokra a legszebb „bambuszokat”, két bicikliküllővel jó szorosan összefűztem, fényesre lakkoztam – és készen volt a praktikus, jópofa lábas és tál alátát. Sokat eladtam belőle.
De a legfontosabb tulajdonsága a kukoricának, hogy rettenetesen szeretem! Minden formájában. Olyan réteges juhtúrós kukoricamálét sosem fogok enni többé, amilyet az anyámnál szolgáló, gyönyörű és nagybögyű székely Róza készített. És micsoda finomság a jó görhe (kukoricadarából készült édestészta). De nekem a legeslegjobb csemege a csöves főtt kukorica. Ha sikerül jó példányt eltalálni, hogy nem túl fiatal, nem túl öreg, halvány aranyszínű, hamvasan édes, szétolvad a szájban: nincs annál finomabb a világon! Nagyapám úgy ette, hogy szünet nélkül végig- és körberágta a csövet, majd szusszant egy nagyot és elégedetten körülnézett. Hatalmas gazdászbajuszán felnyársalva ott maradt néhány sárga szem, míg szalvétájával le nem törölte. Valahányszor jó szúrósan megcsókolt – mindegy, hogy mikor, egész évben, télen-nyáron -, mindig édes főtt kukorica illata volt a bajuszának. A kukorica illata nem ételillat. Hanem éteri illet. Az éteri világba elpárolgott nagyapa illata. Áldott lény, nagyapám, áldott légy, kedves kukorica!
