 |
 |
Rajongok a bontakozó városért, amikor egy jó döntéssel megváltozik minden, és kiderül, hogy a történelmi guanó alatt ott a szunnyadó szépség. A Liszt Ferenc tér vagy a Ráday utca példája már közhelynek számít, míg az úgynevezett régi Váci utcában érdekes módon már sokkal előbb megtörtént a feltámadás előkészítése, mégis sokáig váratott magára, amíg az emberek fölfedezték. Az Erzsébet híd vonalával kettévágott utca két felének annyira nincs köze egymáshoz, annyira elváltak stílusban és hangulatban is, hogy én már rég átkereszteltem volna ezt a déli, a Vámház térig nyúló utcát. A felső, divatos, a korzóhoz és a szállodákhoz közeli fényes Váci utca igyekezett nemzetközi arculatot ölteni, miközben a másik a maga ódon kopottságában senkit nem érdekelt. Majd született egy jó döntés, kiépítették sétálóutcának, és kezdtek megjelenni a karakteres, némileg rendhagyó üzletek, egymás hegyén-hátán nyíltak a vendéglők, mint a Liszt Ferenc téren (most már tudjuk, ezek nem gyengítik, hanem erősítik egymást), a fokozatosan rendbe hozott házakról kiderült, hogy szépek, változatosak, történelmiek. Az emberek pedig lassan fölfedezték, hogy ez Pest egyik leghangulatosabb, legszebb utcája, ahol csellengeni, létezni lehet, minden van, és mégsem hermetikus plaza-rezervátum, hanem eleven város.
Jó volt a múlt héten, napos délidőben végigslattyogni ezen a nyüzsgő utcán, tele külföldivel, a vendéglők, kávéházak teraszai tele vendéggel, Rocco, Váci utcai Kávéház, Café Pan, Világsörház, Verne Étterem (ha leszállsz a tengeralattjáró mélyére, Nemo kapitánynak érezheted magad), és így tovább. Párommal végül a Galileit választottuk (szintén pince, szépen kiépítve, súlyos, magas támlájú, röneszansz bársonyszékek, a boltozaton csillagászati freskók), de mi ebben a boldogító őszi napsütésben egy kinti asztalt választottunk.
Mint Proustnál, „Az elveszett idő nyomában” lapjain, amikor egy sütemény íze hatalmas hömpölygéssel idézi fel a múlt emlékeit, én is alig győzöm medrébe terelni emlékeimet erről az utcáról. (Őz-gulyáslevest még nem ettem, most eszem. És tulajdonképpen korrekt, de arra gondolok, hogy a gulyásfőzés technikája olyan erős, hogy szinte mindegy, milyen húst tesznek bele.) Tizenhét éves koromban itt találkoztam először élő írókkal. Az Angolkisasszonyok templomától néhány lépésre volt a patinás Rutterschmidt-dinasztia péksége. A pékség fölötti lakásban lakott, örök frisskenyér- és péksüteményillatban, Rutterschmidt Károly, az elfajzott fiú, mert sütés helyett Thurzó Gáborként kitűnő regényeket és színdarabokat írt. (Alaposan elfelejtettük.) A katolikus Vigiliának, a nagytisztességű Sík Sándor költő és piarista rendfőnök lapjának volt belső munkatársa. Ebbe a lakásba jártam költőtanoncként. (A nápolyi borjúborda hibátlan. A hús vékonyra klopfolva, a makaróni és mártása kitűnő. De miért nem tudja a pincér, hogy a kimért száraz fehérbor micsoda és honnét való? Vissza kell mennie, hogy jelentse: csopaki rizling.) Itt ismerkedtem meg Pilinszky Jánossal, barátok lettünk, ő volt az első mesterem. Egyébként egy utcával odébb, a Molnár utcában lakott. Vannak versei – 1948/49/50-et írunk -, melyeknek első felolvasásánál (illetve elmondásánál) ott voltam: Frankfurt, Francia fogoly, Apokrif. (Egy szakács vonul el mellettünk véres-zsíros kötényben: mit keres itt? Az éhező francia fogoly látomása?)
Thurzó irodalmi találkahelyére járt fel a szigorú Rónay György, a Merkúr-szárnyú trubadúr, Jékely Zoltán, a csóró erdélyi gróf, Toldalagi Pál, heti 4×4 soros, finom verseivel, Nemeskürty, hozván filmkritikáit, és még sokan, egész pantheon, akik mind rettegve figyelték a terebélyesedő (általános és irodalmi) diktatúrát. A sztálinizmus kezdetét. Az ötvenes éveket. (A szolgálatkész pincér miért nem tudja, milyen kávéból készül a kávé? Mint kiderül: rosszból.) Első versemet, mely nyomtatásban megjelent 1948-ban (a Vigiliában), épp érettségiztem, Fischer Annie-ról írtam, egy koncertje után. Hol az a vers? Csak Fischer Annie meztelen, hófehér karjára emlékszem. És hol az a kar?
