 |
 |
Sok mindent írtak már a mi kis hazai sztálinizmusunkról, a Rákosi-korszakról, az úgynevezett ötvenes évekről (bár az elnevezés pontatlan, mert 1948-ban kezdődött és 1956-tal lett vége) – arról kevesen írtak vagy tán senki (rajtam kívül, én beleszőttem két regényembe is), hogy e borzalmas, rettegéssel teli korszak Budapestjén milyen eleven és fülledt éjszakai élet zajlott. Fantasztikus ellentmondás volt ez, hiszen ha létezett – a korabeli sajtó nyelvén szólva – „rothadó és dekadens burzsoá mocsár”, akkor ez volt az. 1944-ben még gyerek voltam, de közvetve mégis érzékeltem azt a furcsa világvégi hangulatot, mely mindent átjárt, ott volt a slágerekben is: „Csak egy nap a világ!” – harsogta édeskés romlottsággal éjjel-nappal a rádió. Ilyesmit éreztem húszévesen 1949-50-ben (‘51-ben már kitelepítettek) az akkori Budapesten, kirúgott egyetemistaként, Bajor Gizi és Somlay Artúr mellett statisztálva a még fel nem robbantott, Blaha Lujza téri Nemzeti Színházban. A rendőrállam pedig hagyta a virulens nyüzsgésében ezt a televényt, hiszen itt mindent megtalált, amit csak akart, ugyanott mulatott a besúgó és besúgott, s a beépített prostituáltnak „White Lady”-t fizetett a burzsoá csökevény. Másnap pedig mindent feldolgoztak az Andrássy út 60-ban. Ha irtani való ellenség kellett, vaktában lehetett meríteni az ÁVO hálójával megfelelő emberanyagért.
Legfőbb televény volt a Pipacs. Hej-haj! – csak sóhajtozni tudok. Mert bármilyen ronda, életveszélyes idők voltak – ez volt az ifjúságom. A másik édes televény volt a Bristol-bár, a Bristol Hotelban. A Pipacsban a féktelen, Hieronymus Bosch ecsetjére való világvégi nyüzsgés volt a vonzerő, a Bristolban a pompás jazz, a hústorony Solymosi Lulu isteni zongorajátéka. Híres óriáskezével 12 hangot tudott átfogni, ő volt az élő dodekafónia. (Ha Schönberg, a dodekafónia atyja, ismerte volna Solymosi Lulut!) A másik vonzerő az aprótermetű Beamter Bubi volt, fergeteges dob- és xilofonvirtuóz. (Zárás után egyenesen ment a Lukács fürdőbe: egy másik menedék a rémület világában, csont- és lélekmelegítő dajkánk, egykor, most és mindörökké.)
Elzúgott a történelem a fejünk felett, és valamikor, ha jól emlékszem a hatvanas években, lebontották a jó öreg Bristol hotelt. Sajnáltuk sokan, nem is értettük, de ki értette a gyönyörű és hibátlan Nemzeti Színház felrobbantását a Blaha Lujza téren? Ez volt a robbantások kora. Én aztán vigaszt találtam abban, ami a helyére épült. Mert a mai Mariott (akkor még Intercontinental) volt az első a Budapest ostroma idején elpusztult világhírű Duna-parti szállodasor hűlt helyén épült későbbi új szállodasornak, mely ismét felidézni szándékozott valamit a régi patinából. Meg jó volt végre egy kvalitásos modern épületet látni, az itthoni snassz és rossz minőségű szocreál, majd szocmodern mellett. Ez az épület előjele volt annak, amit később gulyáskommunizmusnak és a legvidámabb barakknak hívott a világ. A gúnyos meghatározásokon lehet nevetni, de aki a táboron belül élt, annak egyáltalán nem volt mindegy, hogy gulyáson vagy gulagon él.
Ezt jelentette tehát akkoriban az időközben kissé megkopott „Inter”, mely Hotel Mariottként újjászületett. Felfrissült, puhább és elegánsabb lett. Mikor belépünk ide, érezzük, hogy valódi világmárkába léptünk. Finom, ízléses, kényelmes minden. Még az is lehet, hogy itt nem érvényes a nemzetközi alapdoktrína, mely szerint jó szállóban kell lakni, de máshol kell enni. Az elegáns Buda teremben jártam legutóbb, egy roppant előkelő esküvő vendégeként. Kerek, diskurálós asztalok mindenütt, ez nagyon rokonszenves, ez a gyengém. És a többféle, kiváló lazac, valamint a remek antilazac borjúpörkölt után meg kellett állapítanom, hogy itt nyugodtan lehet enni is, ha itt lakik az ember. És ha nem lakik itt, még inkább.
