Múltbanéző

Nemrégiben volt éppen 85 éve, hogy a Versailles melletti Grand Trianon-palotában aláírták a békeszerződést, amely a történelmi Magyarországot több mint kétharmadá­tól és magyar nemzetiségi lakosságának nagyjából harmadától fosztotta meg. Múlt századi történelmünknek e máig ható tragikus eseményéről és szerteágazó következményei­ről az azóta felnövekedett majd’ három nemzedék ugyan sokat tud, de messze nem eleget. A Trianon-jelenségről szóló fogyatékos ismeretek pedig hozzájárulnak a mostanság gyakorta emlegetett történelmi tudatzavarokhoz.

Már csak ezért is érdemel megkülönböztetett figyelmet az a most megjelent, Jaj, hol a múltunk? című, különösen szép kiállítású, izgalmas kötet, amely egyetlen műfaji skatulyába sem helyezhető. A legtöbb újdonságot az olvasó azokban a fejezetekben találja, amelyeknek a Trianon képekben címet adhatnánk. Valójában e különösen szépen prezentált képek a korabeli irredenta politika hatásos eszközeit mutatják be: plakátokat, képes levelezőlapokat, bélyegeket, érméket, zászlókat, jelvényeket, konyhai falvédőket, sőt még „irredenta” szódásüveget, ceruzatartókat, injekcióstű-tartó dobozokat. Felirataik, éppúgy, mint az újságok cikkei, a politikusok szónok­latai az akkortájt jól ismert revíziós jelszavakat, mondókákat versikéket hirdetik.

Csupán ízelítőül: Maradhat ez így? Nem, nem, soha! Nem felejtünk! Mindent vissza! Így volt, így lesz! Azután: Magyarország nem volt, hanem lesz! Csonka Magyarország nem or­szág, egész Magyarország mennyország! E hatásos propagandához tartozott a Szabadság téri ereklyés országzászló, meg az elszakított országrészeket, a négy égtájat jelképező szobrok.

De ne folytassuk. Ismerjük el, hogy az idő tájt, amikor a politikai marketingnek még a neve is ismeretlen volt, a revíziós propaganda nemcsak azért volt eredményes, mert már az iskolában kezdődött a Hiszekeggyel (Hiszek Magyarország feltámadásában), hanem azért is, mert mai szóval össznépi támogatásban részesült. Ezt igazolják a kötetben idézett versek, újságcikkek, tanulmányrészletek is. Szerzőik pedig korunk legnevesebb írói, költői, az értelmiség színe-java. Csupán példaképpen: Ady, Babits, Illyés, Krúdy és mások, akik maguk is átérezték a megalázó békediktátum nyomasztó tragédiáját, a megcsonkított ország súlyos gondjait.

A revíziós politika vitathatatlan sikerét bizonyította a könyvünkben számos fényképpel, dokumentummal, szövegrészlettel bemutatott országgyarapítás: felvidéki, kárpátaljai, erdélyi, délvidéki területek visszatérése az anyaországhoz. Az akkori össznépi eufória jellemzésére e kötet írásai mellett javasoljuk Márai Sándor 1937 és 1942 között írt, eddig kiadatlan újságcikkeinek olvasását (Helikon Kiadó, 2004). A gyűjtemény kifejező címe: Ajándék a végzettől. Nos, az „ajándékért” drágán kellett megfizetni: vesztes háborúval, sokszázezer halottal, felmérhetetlen pusztítással – és újabb Trianonnal.

Majd a mintegy fél évszázad­nyi kényszerű csend után eljött a szabadság, s újra egyre több szó esett Trianonról. És bizonyára nem erős túlzás: ezzel a határokon túli magyarság mindinkább hazai politikai játszmák kényszerű szereplőjévé, szenvedő alanyává vált.

Végezetül idézzük Németh László 1934-ben írt szavait: „A magyar irredenta alig volt más, mint kardcsörgetés kard nélkül. Ahelyett, hogy áldozatkészséggel vagy legalább figyelemmel támogattuk volna azokat, akik odaát nehéz körülmények közt állták a nehezebb magyar sorsot, felelőtlen szónoklási dühünkkel állandó ürügyet szolgáltattunk az elszakított magyarság újabb és újabb megkínzására…”