Veszélyben a Nyugat!

Közhely ma már, ahogy az Egyesült Államokat – planétánk vezető politikai, gazdasági és katonai birodalmát – felkészületlenül érte a Szovjetunió felbomlása és mindaz, ami ebből következik. Miként az is, hogy az ázsiai országok gazdasági és katonai hatalma egyre fontosabb tényezőként jelent meg a világpolitikában. Méghozzá abban a világban, amelyben az ázsiai társadalmaknak a kapitalista gazdaság keretei között az atombombák és rakéták képviselte modern technikákkal való megszilárdítása zajlik.

Ilyen kellemetlen megállapításokkal indítja Paul Bracken Tűz keleten című, Az ázsiai katonai hatalom kiépülése és a második atomkorszak alcímű izgalmas könyvének elgondolkoztató – és provokatív – fejtegetéseit. Hangsúlyozza: a Nyugat immáron évszázadok óta fennálló erőfölénye mindinkább megrendül, leginkább azért, mert jelenleg már nyolc-tíz ázsiai országnak van vagy rövidesen lesz (lehet) atomfegyvere. A potenciális fenyegetést képviselő országok között pedig olyan jelentős hatalmak vannak, mint Kína, India, Pakisztán, meg olyan „lator államok” is, mint Észak-Korea, Irán, hogy a többiről ne is szóljunk.

Számolnunk kell tehát azzal, hogy az iparosítás és a modernizáció útjára lépett térség Kína és India vezetésével olyan hatalmas erőket szabadíthat fel, amelyek egy Európánál négyszerte nagyobb földrész gyökeres átalakítását szolgálják. Ezért is állítja a Yale professzora: merő önámítás az a vélekedés, hogy a jelenlegi technológiai és innovációs vezető szerep továbbra is természetes előnyt fog biztosítani a Nyugat számára. Amiképpen hamisnak bizonyult az a feltételezés is, hogy sikerülni fog a nyugati demokratikus értékeket elég gyorsan elterjeszteni, s ennek hatására „az ázsiai államok videojátékokra és hamburgerekre fogják cserélni rakétáikat és atombombáikat”.

A szerző úgy látja, a globalizáció – és kísérője, az iparosítás – szintén inkább erősíti az ázsiai országok fegyverkezési programjait. Merthogy a globalizáció következtében már mindent beszerezhetnek, megvásárolhatnak az érdekelt országok katonai potenciáljuk növeléséhez, netán tömegpusztító fegyverek hadrendbe állításához is. A nemzetközi egyezmények ugyanis kijátszhatók, a tilalmak megkerülhetők.

Az évezred küszöbén tehát a nagy játszma – képletesen szólva – új sakktáblán, új bábukkal, más szabályokkal folyik. Az Egyesült Államok ugyan továbbra is elsöprő erővel rendelkezik, mégis átalakulóban van Ázsia és a Nyugat viszonya. A felvázolt összkép tehát meglehetősen pesszimista: veszélyben van a Nyugat, védekeznie kell. Ám hogyan? Milyen stratégiát kellene folytatnia elsősorban az Egyesült Államoknak, hogy gátat vessen az ázsiai kontinensen vagy másutt kirobbanó, tömegpusztító fegyverekkel folyó háborúnak? Maradnak a régi módszerek: a tömegpusztító fegyverek elterjedésének megakadályozását célzó fegyverzet-ellenőrzési nemzetközi egyezmények, a fegyverszállítási embargók. Ez azonban kevés az üdvösséghez.

Némely bírálói a politológus professzor könyvét amiatt kritizálják, hogy erősen eltúlozza a Nyugatot fenyegető veszélyeket, merthogy az ázsiai államok (még) nem képesek nukleáris (világ)háborút kirobbantani. Ugyanis tartós katonai, gazdasági fölénye birtokában „a világot még mindig a Nyugat irányítja”. Egyébiránt a szerző „elkerülhetetlen, hosszú távú trendekről” beszél. Nos, bármelyik oldalnak legyen igaza, bizonyos, hogy a korábbi nagy keleti civilizációk nyomán létrejött ázsiai hatalmak helyet követelnek maguknak a Nap alatt, s ehhez a Nyugatnak alkalmazkodnia kell.