Szinte automatikusan bukkant fel a kérdés a francia „non”- és a talán nem annyira sokkoló – holland „nee” után: mit szól mindehhez Amerika? Válaszként pedig megjelent Kissinger szellemes és híres, de irritálóan lekezelő és leegyszerűsítő megjegyzésének emléke: „Mondják meg nekem, mi Európa telefonszáma.”
Az Európai Unió ma egy jókora árnyalattal kevésbé „unió”, mint volt két héttel ezelőtt, és továbbra sincs telefonszáma. Csak éppen: ez nem válasz a kérdésre. Közelebb lépve az eredeti problémához, és mérlegelve az amerikai reagálást, kiderül ugyanis, hogy Amerikának ugyan „van telefonszáma”, ám ha ebben az ügyben hívják, mindig más veszi fel a kagylót. Nincs egységes amerikai álláspont. Ez nem „X akták”, ahol „az igaság mindig odaát van”.
Most odaát is zavar van és következetlenség. Csak egyetlen dologban simulnak egybe az eltérő reakciók. A tengerentúlon arról senki sem beszélt eddig, hogy mi Amerika (konkrétan a Bush-kormány és még konkrétabban a Fehér Ház iraki háborújának) szerepe, sőt felelőssége az EU természetes belső ellentéteinek kiélezésében. Ez a negatívum azt jelzi, hogy Washingtonból kormányzati szinten nem várható semmilyen kezdeményezés, ami hidat verne az atlanti szakadék felett, és így némileg hozzájárulna azoknak a belső gazdasági problémáknak az enyhítéséhez, amelyek a két „nem” voks megszületéséhez vezettek.
KÖZÖNY ÉS KÁRÖRÖM. Például: a Kereskedelmi Világszervezetben (WTO) a „nem” óta éleződött ki a francia Airbus és az amerikai Boeing közötti polémia, amelyet a WTO történetének legnagyobb volument érintő és precedens étékű vitájának tartanak. Figyelemre méltó volt az a hangnem, amelyet az EU kereskedelmi főbiztosa, a brit Peter Mandelson (mellesleg Blair bizalmasa) használt, néhány nappal a két „nem” után: „Csalódottsággal tölt el, hogy Amerika a konfrontációt választotta Európával szemben. Az európai érdekeket minden erőnkkel meg fogjuk védeni.”
Az Economist – Lexington néven író – kiváló Amerika-szakértője heti szemléjében megállapítja, hogy Washington általában közönyösen szemléli az EU új problémáit, de „sok konzervatív Bush közvetlen környezetében kifejezetten örvendezik”.
Bush Amerikájának örvendezése logikailag nehezen érthető. Európa továbbra is Amerika legfontosabb gazdasági partnere és – mindannak ellenére, ami Irak körül történt – egyetlen tényleges szövetségese. A logika inkább arra intene, hogy Washingtonnak igazi érdeke egy erős és prosperáló EU lenne.
A gazdasági realitás az, hogy 2000 óta az amerikai közvetlen tőkeberuházások kétharmada Európába irányult, és a háttérből – szüntelen pozícióharcok árán elért – kompromisszumaik határozzák meg a világgazdasági helyzet alakulását. Politikai-stratégiai ügyekben a ráutaltság még nyilvánvalóbb. A potenciálisan legveszélyesebb ponton (Irán) az EU által vezetett tárgyalások háríthatnak csak el egy olyan konfliktust, amely a retorika ellenére nem érdeke a Bush-kormányzatnak. Végzetes elhidegülésbe kergetné ugyanis az egyébként is romló amerikai-orosz kapcsolatot és egymás karjába sodorná Moszkvát és Pekinget.
KINEK AZ ÉRDEKE? Az EU nehézségei esetleg késleltethetik némileg Románia és Bulgária felvételét. Az viszont bizonyos, hogy az új helyzetben belátható időn belül nem vethető fel Ukrajna beléptetése, és növekszik majd az ellenállás Törökországgal szemben is. Az EU-n belüli aggodalmak és fenntartások akár legitimek is lehetnek. Ezzel szemben stratégiai meggondolásból éppen Washington állt ki az említett országok minél gyorsabb befogadása mellett. Ezek ugyanis „építőkövei” egy kétágú amerikai katonai-gazdasági célkitűzésnek. Az egyik ág a román-bolgár-török sávon közvetlen szárazföldi kapcsolatot teremt az egész közép-keleti válságövezettel, beleértve immár a régió ex-szovjet köztársaságait is, amelyek ezekben a hónapokban válnak a krízisövezet részeivé. A másik ág az ukrajnai fordulat óta kibontakozó fekete-tengeri stratégia, amely az orosz befolyást – és jelenlétet – kívánja kiszorítani a Fekete-tenger medencéjéből.
Az események ilyenformán azt indokolnák, hogy a Fehér Ház és általában az amerikai jobboldal káröröm helyett szomorúan fogadja az EU legújabb krízisét. Racionális magyarázat után kutatva, egyetlen lehetőség adódik. Az, hogy Bush tágabb környezete felismerte: a „non”, a „nee” és az általában elutasító hangulat mögött az európai típusú jóléti állam válsága húzódik meg. Ebből a tényből kiindulva bizonyítottnak látja az amerikai (szélesebb értelemben az angolszász) gazdasági modell fölényét.
Ez lenne hát a logika parányi szigete az EU válságát „odaát” fogadó logikátlanság tengerében.
