Ha csütörtök, akkor Pozsony

Talán sokan emlékeznek még arra a régi filmre, amely kedvesen, de nem minden malícia nélkül rajzolta meg az Európán átrohanó amerikai tömegturista portréját. A címe csaknem szimbólummá emelkedett: „Ha kedd, akkor Belgium”.

Bush elnök persze minden, csak nem tömegturista, de azért nála is „ha kedd, akkor Belgium”. Azt azért meg kell hagyni: hétfő is Belgium volt; látogatás a királynál és a kormányfőnél, futó vizit a NATO-főtitkárnál, majd este vacsora Chirac francia elnökkel a formális közeledés demonstrálására. És persze változatlanul: ha kedd, akkor „Belgium”. Az idézőjeles Belgium: a NATO és az Európai Unió az igazi keddi vendéglátó.

EURÓPA FELÉ NYÚJTOTT KÉZ. A lapzárta óráiban is látni lehetett már, hogy a Bush-vizitnek ez a napja sikerre ítéltetett. A retorika szintjén ezt példázta az EU „külügyminisztere”, a spanyol szocialista Javier Solana: „Ez nem szokványos látogatás, hanem az Európa felé nyújtott kéz vitathatatlan gesztusa.” A retorika mögött reális felismerés rejtőzik: valóban nincs más opció a jelenlegi világhelyzetben, mint Európa és Amerika együttműködése, a szó általános értelmében. Ennek igen praktikus oka van. Európának tudomásul kell vennie, hogy a következő négy évben Bush és a mögötte álló erős érdekcsoportok (és képviselőik, például Cheney alelnök) szabják meg az amerikai politika irányát.

A „szó általános értelmében vett” együttműködés persze távolról sem jelent gyors megállapodást hatalmi érdekeket tükröző vitás kérdésekben. Ehhez jóval többre van szükség, mint egy mégoly kulturált baráti keddi parolázásra az unió egyébként is – joggal – kompromisszumokra kondicionált vezetőivel.

Kiáltó példája volt ennek Schröder német kancellár akciója a müncheni biztonságpolitikai értekezleten (erről a múlt heti írásomban már megemlékeztem). Bush szerdai tárgyalása Schröderrel ezért már igazi diplomáciai erőpróba. Akárcsak a brüsszeli uniós találkozónál, a németországi Mainz városában tartott tanácskozással kapcsolatban is tudni lehetett, hogy az apparátusok tompítani akarják Schröder NATO-ra vonatkozó kulcsmondatának – „A NATO már nem az a hely, ahol a transz-atlanti partnerek konzultálnak és összehangolják stratégiájukat.” – élét. A német diplomácia igyekezett meggyőzni Washingtont, hogy a kancellár „nem temetni, hanem megújítani kívánja a NATO-t”. Jaap de Hoop Scheffer NATO-főtitkár pedig berlini tárgyalásai után azt mondta, Schröder biztosította őt arról, hogy támogatja a szövetséget, mint az egyetlen transz-atlanti biztonsági fórumot.

A szokásos „aprómunkával” elérték, hogy szerdán ne táruljanak fel igazi mélységükben a nézetkülönbségek. Ez pillanatnyilag azért is fontos volt, mert Mainz kiválasztásának mindkét fél számára szimbolikus jelentősége volt. Ebben a városban jelentette ki 1989-ben a jelenlegi elnök apja, idősebb Bush, hogy Németországot tekinti elsőrendű vezetői partnerének (partner in leadership).

Azóta a világ többször meg- (és fel) fordult. Azt viszont nem lehet tagadni, hogy „Schröder lázadása” ezt az igényt most újrafogalmazta. A New York Times elemzésével: „Schröder elszánta magát arra, hogy Németországot nagyszabású és bővérű európai játékossá teszi; akár a Bush-kormányzat nyilvános bírálatáról van szó, akár Putyin megvédéséről, akár a Biztonsági Tanács vétójoggal járó állandó tagsági státusának követeléséről.” Még nem tudni, mennyire lehet sikeres ez az elszántság. Ám, ha tartósnak, stratégiai méretűnek bizonyul, az is elég ahhoz, hogy Európa arcát megváltoztassa. Mégpedig sokkal mélyebben, mint azt a következő négy évben Bush – Amerika páratlanul impozáns hatalmával a háta mögött, de egy óceánnyival távolabb – megtehetné.

KÖZÖS ÉRDEKEK. Ez túl van az aktuálpolitikán, s éppen ezért közvetlen hatását tekintve továbbra is a február 24-én kezdődő pozsonyi Bush-Putyin randevú tekinthető a körút legfontosabb állomásának. Egyszerűen azért, mert két olyan hatalmat képviselnek, amelyek nem szoríthatók regionális keretek közé. Amerikát gazdasági és katonai ereje teszi globálissá. Oroszországot (mai állapotától függetlenül) területi nagyságával párosuló geopolitikai helyzete. Ma ebből Bush és Putyin azt a következtetést vonták le, hogy a közös érdekek felülírják konfliktusaikat.

Csak két napja derült ki, hogy Bush február 10-én Moszkvába küldte Putyinhoz a 82 éves Kissingert. Az amerikai politikai elit főguruja ezzel a mondattal nyitott: „Jó barátom Bush elnök, és határozottan támogatom külpolitikáját.” Putyin válasza: „Közösek a barátaink, Kissinger úr.”

Ha csütörtök, akkor Pozsony. Ez lehet a Bush-körút legsimább találkozója. Hogy valóban az volt-e, az a jövő (hét) zenéje.