Sosem lesz euró? Két héttel ezelőtt ezzel a címmel jelent meg egy rövid internetes írás a Magyar Nemzeti Bank (MNB) háttértanulmányáról, amely „az euró bevezetésével járó fiskális politikai kihívásokat” tekintette át.
A címben szereplő kérdés meglepő, annál is inkább, mert Magyarország az uniós tagsággal kötelezettséget vállalt az euró bevezetésére. Tanulmányunk nem is erről szól, sőt, még azt sem vizsgáltuk, hogy mi lehet a bevezetés reális időpontja. Inkább azzal foglalkoztunk, hogy a belépéshez előírt deficitkritérium hogyan teljesíthető. 
P. KISS GÁBOR, az MNB vezető közgazdásza
TANULVA MÁSOKTÓL. Az euróövezet országai valutájuk védelmében a GDP 3 százalékában határozták meg az államháztartási deficit maximumát, és a hiány csökkentése e szint alá az európai Gazdasági és Monetáris Unióba (EMU) való belépés egyik feltétele. Az eddigi csatlakozóknak jelentős mértékben kellett a deficitet csökkenteniük, amihez lényegesen hozzájárult a kamatkiadás mérséklése is. Ezen felül átlagosan a GDP 2 százalékának megfelelő intézkedésre is szükség volt, a hiány csökkenésén túlmenően ugyanis a kedvezőtlen gazdasági környezet negatív költségvetési hatásait is ellensúlyozni kellett.
Magyarországnak a 2010-re kitűzött EMU-belépés érdekében 2008-ban kell 3 százalék alá szorítania az államháztartási hiányt. Helyzetünk annyiból sajátos, hogy a deficit csökkentése nem csupán vállalt kötelezettségünk, de a külső egyensúlytalanság miatt szükségszerű is. Nem várható ugyanis, hogy a fizetési mérleg hiányának csökkenése érdekében a háztartások vagy a vállalatok javítani fognak megtakarításaikon.
A deficitet mérsékelheti a kamatkiadás csökkenése: amennyiben feltételezzük, hogy az államháztartás finanszírozási igénye egyenletesen csökken, akkor a jelenlegi hozamgörbe alapján 2008-ig a GDP 0,5 százalékával javulhat a hiány. Szélsőséges hozamcsökkenés esetén a megtakarítás elérheti a GDP 0,9 százalékát, ugyanakkor egy lassú és a végén gyorsuló kiigazítási pálya ezt a megtakarítást visszafogná.
A korábbi belépőkhöz hasonlóan mi sem számíthatunk arra, hogy a gazdasági környezet pozitív költségvetési hatása segítene a hiány mérséklésében. A meghatározó bevételek ugyanis a bérekhez és a fogyasztáshoz kötődnek, amelyek feltehetően visszafogottabbak lesznek, mind saját korábbi dinamikájukhoz képest, mind a gazdasági növekedéshez viszonyítva. A tavalyi GDP-arányos bevételhez képest mindez 0,6 százalékos kiesést okozhat. Természetesen nem zárható ki, hogy a bér és fogyasztás átmenetileg dinamikusabb legyen, de ez önmagában a fizetési mérleg hiányának növekedéséhez vezethet. Ez azt jelenthetné, hogy átmenetileg magasabb költségvetési bevételek keletkeznének, de a makrogazdaságilag szükséges kiigazítás mértéke még ennél is nagyobb mértékben növekedne.
Elméletileg az EU-val kapcsolatos elszámolások egyidejűleg csökkenthetik a fizetési mérleg hiányát, és hozzájárulhatnak a magasabb gazdasági növekedéshez is. A tapasztalatok szerint azonban a korábbi belépők túlnyomó többségének esetében a transzferek nem segítették a deficit csökkenését. Az elszámolás egyenlege ugyanis hiába pozitív az ország szintjén, ha a költségek a költségvetésben jelennek meg, míg az EU-tól érkező források jelentős részben elkerülik azt.
KÜLÖN INTÉZKEDÉS. Összefoglalva: nem várható, hogy külön intézkedések nélkül a deficit érdemben csökkenne. Annak érdekében, hogy felmérhessük, 2008-ig milyen beavatkozásra van szükség, át kell tekinteni:
1. az induló helyzetet;
2. azokat a determinációkat, amelyek újabb döntések nélkül is változtatják a deficitet.
Az első pontot illetően azt látjuk, hogy 2004-ben a deficit meghaladta a GDP 5 százalékát. Ha mindehhez hozzátennénk az el nem számolt kiadásokat és az egyszeri bevételeket (áfa-visszatérítés lassítása), akkor a deficit azonnal megközelítené a GDP 8 százalékát, mint ahogyan 2003-ban is ennyi lett volna. Az ekkora különbséget lehetővé tevő tételek átmeneti jellegűek. Az egyszeri bevételek idővel elfogynak, s a deficitet jelenleg különböző módon megkerülő (például vállalati kiadásként elszámolt) kiadások is valamikor megjelennek a hiányban. Az egyszerűség kedvéért most tételezzük fel, hogy csak 2008 után. A determinációk pedig a GDP 1 százalékával növelnék a deficitet. Ezek közül a komolyabb tételek az egészségügyi hozzájárulás megszüntetése és a 13. havi nyugdíj hátralevő részletének kifizetése.
Célkitűzésünk eléréséhez tehát összesen nagyjából a GDP 3 százalékával kellene csökkenteni a hiányt. Amennyiben ez kizárólag kiadás-visszafogás formájában valósulna meg, akkor az államháztartási kiadások automatikusan kieső adó- és járuléktartalmát is figyelembe véve a GDP 4 százalékát elérő kiadáscsökkentésre lenne szükség.
Az igazi kérdés azonban az, hogy milyen módon történik majd a beavatkozás. A tapasztalatok szerint a minőségi szempontok különösen fontosak – a fiskális politika tartós, strukturális lépésekkel hozzájárulhat a hosszú távú gazdasági növekedéshez. Az átmeneti lépéseknek azonban nincs meg ez a kedvező következményük, és egy idő után a deficitet javító hatásuk is visszafordul. Még kedvezőtlenebb a látszólagos intézkedések, illetve kreatív számviteli eljárások hatása, hiszen azokkal csak a deficit kimutatott mértéke változtatható meg, valódi közgazdasági hatást még rövid távon sem gyakorolnak. Így például kiadások kiszervezésével a fizetési mérleg nem javítható, hiszen hatását tekintve mindegy, hogy az állami elhatározású kiadások a deficit terhére, avagy PPP formában, illetve állami vállalatok finanszírozásával valósulnak-e meg.
ELCSÚSZÓ DEFICIT. E módszertani problémák akadályozzák a fiskális átláthatóságot. A folyamatokhoz képest a deficit egy ideig alacsonyabbnak látszik, majd hirtelen jóval magasabbnak tűnik, hiszen az egyszeri bevételek elfogynak és időnként lökésszerűen jelennek meg a kvázi-fiskális kiadások. A tünetek szintjén az egész úgy jelentkezik, hogy rendre nem teljesülnek az elfogadott költségvetési célok. Az elmúlt években a deficit „elcsúszása” európai összehasonlításban csak Görögországban volt magasabb, mint nálunk. Nemzetközi vizsgálatok rámutattak arra, hogy esetünkben a költségvetés minden egyes fázisában vannak problémák, így a tervezési, a törvényhozási és a végrehajtási szakasz is hozzájárul a kedvezőtlen teljesítményhez.
Mi lehet a megoldás?
1. A realitások talaján állva nem feltételezhető, hogy a kvázi-fiskális tevékenység 2008-ig megszűnne, ez ugyanis a kiigazítási szükségletet tovább növelné. Nem megkerülhető ugyanakkor, hogy e tételek transzparens módon jelenjenek meg a költségvetési törvényben.
2. A nem determinált kiadások jól körülhatárolt körében be lehetne vezetni egy kiadási szabályt, amely az éves növekedési ütemet korlátozná. Itt szükség lehet a kiadások kiszervezésének kontrolljára is, amit a kvázi-fiskális tételek előbb javasolt átláthatósága biztosíthat. Az MNB tanulmány számításai szerint a nem determinált kiadások esetében egy olyan szabály, amely összevont szinten csak az inflációnak megfelelő növekedést tenne lehetővé, négy év alatt csaknem elegendő lenne a számított kiigazítás eléréséhez.
3. Egy ilyen államháztartási szintű kiadási szabály persze csak akkor működhetne megfelelően, ha azt kiegészítené egy önkormányzatokkal kötendő belső egyezmény.
Mindezen lépések hozzájárulhatnának a középtávú költségvetési keretek kiszámíthatóságához és a strukturális lépésekhez szükséges feltételek biztosításához.
Az írás a szerző magánvéleménye, nem feltétlenül tükrözi az MNB hivatalos álláspontját.
