Negyvennyolc százalékos új felső adósávval, és az árfolyamnyereség-adó ellenzék által követelt bevezetését felkarolva kívánja élénkíteni a magyar gazdaságot a vezető kormánypárt. A hír hallatán az olvasó elgondolkozhat: valóban itt a kánikula, hisz’ ez az információ a cégbejegyezési papírt fölfaló ügyvéd esetével párban szerepel a közszolgálat komolyzenei adójának hírei között. Történik mindez akkor, amikor a magyar bérek közterhei továbbra is dobogós helyen állnak Európában, az állami újraelosztás mértéke pedig, a maga 48,5 százalékával, utolérte a skandináv gazdaságokét. No meg az első éves egyetemista is tudja, hogy a világon még nemigen fordult elő – főképp a tőkepiac liberalizálásának negyedszázadában -, hogy egy ország a közterhek szintjének monoton növelése révén gyorsította volna föl tartósan a gazdasági növekedést, míg az ellenkezőjére számos példa van (köztük fő piacunk, Németország). 
CSABA LÁSZLÓ közgazdász, a CEU, a Debreceni Egyetem és a BKÁE egyetemi tanára
ELVI KÉRDÉS. Nem kell tehát közgazdasági mélységet keresnünk ott, ahol nincs. A szocialista frakció illetékese nyíltan elmondja egy kereskedelmi adó műsorában azt, hogy számításaik ugyan nincsenek (szó szerint „most készülnek” fordulattal él), de itt most kérem elvi kérdésekről van szó. Igen, ez összhangban áll a miniszterelnöknek ugyanazon a héten tett kijelentésével, mely szerint a következő év költségvetése (is) a „politika elsődlegességének” jegyében készül, nem holmi maastrichti kényszerzubbonyokra való tekintettel. Igen, ez egyenes beszéd, amit csak üdvözölni lehet.
A megoldást ezek szerint a politika bugyraiban kell keresnünk. Egyfelől itt van az MSZP, amely az EP-választást ugyan sokkal kevésbé veszítette el, mint a lengyel és főképp a cseh testvérpárt, de azért a 13:9 messze áll az önértékelésében szereplő döntetlentől. Személyi viták, utódlási harcok és programadó dokumentumok kavalkádjában nehéz markáns profilra szert tenni. Elő kell tehát venni a régi baloldal – a mindenkori ellenzék – örökzöldjét: fizessenek a gazdagok. És jól tudjuk, a magyar társadalom jó 90 százaléka érzi magát szubjektíve szegénynek, ez minden szociológiai felmérés közös pontja. Vagyis: fizess te, hogy én jobban éljek. És ki a gazdag? A negyedszázada mit sem változott gimnáziumi történelemkönyveinkből tudjuk: a tőzsdespekuláns, meg a milliomos (konkrétan az évi 6 millió forint fölötti bejelentett jövedelemmel rendelkező személy).
Ez a történet egész hihetőnek tűnik mindaddig, amíg azt hisszük: hazánk ma is a Kádár János által előszeretettel emlegetett „koránkelő Magyarország”, ahol „mindenki, akinek szándéka van, kap böcsületes munkát, amiből meg tud élni”. Nos, az akkori 5,5 millióról 3,9-re csökkent az aktivitási ráta, 2,6 millióra a főállású munkaidőben dolgozóké – legföljebb a közigazgatás létszáma csökkent alig 10 százalékkal. Értelemszerűen megnőtt a tőkejövedelmek aránya, a régi rendszerben elhanyagolhatóra zsugorodott banki, biztosítási, ingatlanközvetítési és idegenforgalmi szektor évek óta a magyar nemzeti össztermék egészének húzóágazata.
Tegyük hozzá: a közpénzügyek szempontjából a történetnek csak kisebbik része az, hogy a főállású munkahelyen dolgozóknak „mi van a borítékjában”. Legalább olyan fontos az, fizetnek-e utánuk társadalombiztosítást. Nem kevésbé fontos az sem, hogy a megkeresett pénzt megtakarítják és befektetik-e, s ha megtakarítják, milyen távra és milyen formában. Mert a tőzsdei és a banki befektetés – főképp a hosszú távú – az, ami a pénzügyi közvetítő rendszer egészének biztonságát szavatolhatja.
ELHATÁROLÓDÁSI SZÁNDÉK. Nem kevésbé kényes kérdés a kisebbik kormánypárt által napirenden tartott adójóváírások és adószint ügye sem. Az adójóváírások a közpénzügyekben érvényesülő közvetlen politika részei. A családok, a közhasznú alapítványok vagy az önkéntes nyugdíjpénztárak támogatása csak tankönyv ízű gondolatmenetek keretében tűnhet kiiktathatónak. Hasonlóképpen, már több évben tapasztalható volt az is, hogy a személyi jövedelemadó csökkenéséből adódó nyereséget más tételek – például a benzin – adójának emelése túlkompenzálja. Vagyis, ha más cél is van, mint a nagy testvértől való elhatárolódás, az nem egykönnyen látható, és vélhetőleg nem közgazdasági jellegű. A gazdaság tartós élénküléséhez ugyanis nem egyik vagy másik adónem, hanem az általános közteher szintjének csökkentésének, a befizetési rend egyszerűsítésének, és nem utolsósorban a kiadások ésszerű átcsoportosításának és mérséklésének útja vezetne.
