Három Petőfi-idézet: „Falu végén kurta kocsma, Oda rúg ki, a Szamosra.”
„Kocsmárosné, arany virág, Ide a legjobbik borát.”
„Csendes kocsma ez, csak néha zajlik éjjel. Egy jó öreg ember benne a kocsmáros.”
S most jöjjön Ady: „Hajtson szentlélek, vagy a korcsma gőze: Röpülj hajóm, Én nem leszek a szürkék hegedőse.”
És Krúdy, a kocsma-professzor: „Valahol kocsmának kellett lenni a házban, mert csak a kocsmai pörköltnek van olyan hatalma, hogy mindenféle más szaggal megbirkózzék.”
Próbálom felébreszteni a RÉGI kocsmák hangulatát és nimbuszát e közismert irodalmi idézetekkel, és még sorolhatnám, a végtelenségig. Elsősorban azzal a célzattal, hogy tisztázzuk: a kocsma nem azonos a csehóval, talponállóval, köpködővel. Csupán az elmúlt félévszázadban mosódtak öszsze ezek a lényeges különbségek, akárcsak annyi más dologban. Az általános műveletlenség, egyenlősdi, deklasszálódás, a lumpen-demokrácia jegyében. A fogalmak pontatlanokká váltak, a szavakat nem arra használták, ami a jelentésük, a félreértések és félreértelmezések vírusa megfertőzött mindent. Az összemosott világot az összemosott fogalmakkal egyszerűbb volt kezelni, nem kellett disztingválni, különbséget tenni, ahogy nem tett különbséget, csupán a sémáit működtette a hivatalos nyelv, a primitív ideológia, a pártzsargon. A darabos kifejezések pontatlansága még érdemnek is számított, az értelmiségi fertőzéstől mentes derék elvtárs egyszerű beszédének. De térjünk vissza a kocsmához. A Krúdy-idézetből is kiderül, a hangulatos és érzékletes illat- és szagköltészet gyönyörűségein kívül, hogy a kocsma nem ivó, nem talponálló, nem csehó, nem koszlott zug a kevert, a vinkó, a sör ledöntésére, hanem a kocsmában enni lehet, nem is akárhogy, mert „csak a kocsmai pörköltnek van olyan hatalma, hogy mindenféle más szaggal megbirkózzék”.
Emlékszem gyerekkoromból, amikor apámék a harmincas években hangulatos baráti társasággal beszéltek meg egy vacsorát, akkor nem a Ritzbe (a háborúban lebombázták, a pesti Duna-parton állt) vagy valami más előkelő helyre mentek, hanem tábornokostul, főispánostul, kegyelmes aszszonyostul valami „kiskocsmába” – ahogy akkoriban gyengéden kicsinyítve becézték a vendéglátás e kedvelt műfaját. Kiskocsmában lehetett a legjobban enni. A kocsmázás pedig nem a seggrészeg állapotba kerülés technikáját jelentette, hanem a jó közérzet teljét. Ahogy a műfaj irodalmi pápája, a fent idézett Krúdy (és más írók, festők, színészek, a pesti bohémek hada) kocsmázott, felséges húslevesek, velőscsontok, pörköltek és vargabélesek társaságában, természetesen mindezt elő- és leöblítve a megfelelő bornedűvel, seritallal, pálinkával.
Meg kell becsülni, fel kell támasztani a régi kiskocsmákat. Ahol színvonal, tisztaság, háziasan jó konyha van. És a zóna! A zóna nem feltétlenül a spórolás jele, hanem egyszerűen a bornak – de a sörnek is – szüksége van némi ágyazásra, hogy kibontakozzék minden árnyalata és tehetsége. Bort éhomra inni botorság. Ki sem derül, mit tud szegény. Lám, a sörkorcsolya is milyen bölcs találmány. A kocsmák találmánya.
A szót a horvátoktól és a szlovénektől vettük át, de a műfajt az angolok találták ki. Pub. Szent szó és szent hely Britanniában. Egyre gyakrabban látni nálunk is. De itt hozzáragadt némi sznobéria, amitől még jó is lehet ugyan, de nem kiskocsma. Amikor majd megjelennek nálunk az önérzetesen vállalt kiskocsmák, egyszerűen és tisztán, kockás terítővel az asztalokon, és fantasztikus konyhával (itt-ott akadnak ilyenek), akkor lesz a pubból kiskocsma. És ez több mint nyelvi kérdés. Ez vendégfogadó filozófia.
