 |
| Marx a Közgázon. Be kell csalogatni a tőkét az egyetemek falai közé. |
OTP Bank Előadó – olvasható ízléses réztáblán már jó négy éve a Budapesti Közgazdaságtudományi és Államigazgatási Egyetem (BKÁE) Fővám téri épületében található egyik földszinti nagyelőadó bejáratánál. Diszkréten hirdeti, hogy az egyetem támogatást kap a cégtől, a tábla kihelyezése pedig várhatóan jövedelmező gesztus és egyben befektetés a cég számára, hiszen évente közgazdászhallgatók ezrei szembesülnek a ténynyel, hogy a bank olyan felelős szereplője a magyar pénzügyi piacnak, amely a közgazdász-utánpótlás képzésére is figyelmet fordít.
HELYI DÍSZEK. Miközben az egyetemek, főiskolák többsége egyre hangosabban panaszkodik, hogy napról napra súlyosabb anyagi helyzetük lassan már ellehetetleníti az oktatást, hallani azért – jóllehet ritkábban – sikertörténeteket is. Újonnan létesült, addig fel nem ismert hiányt pótló sikerszakok indulnak be, szemfüles tanszékvezetők sok évre szóló megállapodást kötnek cégekkel, egyes intézményekbe özönlenek a fizetős hallgatók az új, eredményes, piacképes képzésekre. Azaz, közelebbről nézve a roskadozó makrostruktúrát, számos apró flitter fedezhető fel.
 |
A szakminisztérium jelenlegi, sok vitát kiváltó törekvései éppen ezeket az elszórt jelenségeket emelnék mindinkább rendszerszintre: a szándékok szerint a jövőben a felsőoktatás egyik vezérelvévé kell válnia az egyszerre tudomány- és munkaerőpiac-barát értelemben vett piacképességnek. A fogalmat kétféleképpen értelmezhetjük: egyrészt piacképes az a szak, képzés, amelyre bőséggel van jelentkező (az állami finanszírozás keretein belül is), jóllehet ez nincs okvetlenül szoros összefüggésben a nyújtott képzés szakmai színvonalával. Másrészt piacképes az, amire akár közvetlen üzleti, akár egyéb, például presztízs-okokból piaci forrásokat lehet szerezni: támogató cégeket, finanszírozót a kutatásokhoz, professzori székek, tantermek szponzorait.
Akárhogy értelmezzük is, már magától a fogalomtól szívszélhűdést kapnak az ország nem egy szakjának hallgatói, oktatói, néhol egész karok. Mert hiába hangsúlyozza lépten-nyomon a szaktárca, hogy szó sincs rövidlátóan gazdasági szempontokról, a köztudottan (és a saját maguk számára is nyilvánvalóan) alulfinanszírozott képzések hallgatóiban csak felmerül, hogy mi lesz velük. Az ELTE karainak esete megmutatta: ha egy helyen egyszer úrrá lesz a suttogás, onnantól a legrutinosabb számbűvészek sem altatják el teljesen a félszt. A bölcsész, társadalomtudományi és gyógypedagógiai szakok krónikus pénzhiánnyal küzdenek, és néhány hónappal ezelőtt egész mozgalom indult annak érdekében, hogy elébe menjenek az egyébként is hányattatott sorsú képzések újabb, keményen financiális megpróbáltatásainak. Hiába hajtogatták a minisztérium munkatársai, hogy semmiféle drasztikus lépés nem fenyegeti a fellázadt karokat, azok több mint 3 ezer aláírást összegyűjtve tiltakoztak a költségvetésük csökkentése, és bizonyos második szakokon történő tandíjbevezetés ellen.
A vihar végül elült, ám a felsőoktatás finanszírozási reformja több más, új elem mellett továbbra is nagy hangsúlyt fektet a piacképesség mindkét értelmezésére. A normatív (például a hallgatói, oktatói létszám alapján kalkulált) finanszírozás szerepének erősítése célozza többek között azt, hogy a társadalom valós igényeinek megfelelő struktúrájú, igényes képzést nyújthassanak az intézmények. Emellett egyre erősödne a magas szakmai színvonalú kutatások normatív támogatása: míg jelenleg ez nem teszi ki a támogatási keret 5 százalékát, a minisztérium pár éven belül többszörösére növelné a súlyát.
 |
A piacképesség másik ismérvének, az intézmények önmarketingjének a fontosságát pedig legjobban talán az a mutató illusztrálja, hogy az Oktatási Minisztérium (OM) munkatársai szerint általában 50-50 százalék az állami és a saját források megoszlása az intézmények költségvetésében. Ez utóbbiak nagyobb része ugyan a költségtérítéses képzésből származik, de különféle eszközökkel, például adókedvezményekkel igyekeznek a döntéshozók a piaci szféra számára is vonzóvá tenni az aktív szerepvállalást a felsőoktatásban. Az egyetem részéről az érdekeltséget pedig erősíti az, amit Gönczi Éva, az OM felsőoktatási fejlesztési főosztályának vezetője is hangsúlyoz: az állami támogatás kiszámításánál nincs szerepe annak, mekkorák egy intézmény saját bevételei. Jóllehet a szolidaritás elve alapján ez indokolható lenne, az ellenérdekeltség kialakítása a rendszerben jelenleg nem engedhető meg.
Vagyis az üzletileg sikeres karok továbbra is motiváltak maradnak, s nem véletlenül bizakodóak a pótlólagos forrásokat illetően. „A puszta presztízsen túl ugyanis kézzelfogható előnyei is származnak a vállalatoknak abból, ha élő kapcsolatot tartanak fenn a felsőoktatás intézményeivel” – érvel Csillag Sára, aki a vállalati kapcsolatokat gondozza a Közgázon. Egyrészt így be tudnak kapcsolódni olyan kutatási projektekbe is, amelyekbe az egyes cégeknek elszigetelten nem okvetlenül volna lehetőségük. Csillag példaként az e-governmentre, azaz az elektronikus kormányzásra, és általában az e-társadalomra vonatkozó kutatásokat említi: a BKÁE-n tevékenykedő, a témában elmélyült tudással rendelkező kutatói gárda partner a témába vágó megkeresések esetén, s mindez gyakorlati hasznot hoz például az elektronikus hírközlésben, médiában érintett cégek, így a mobil- vagy internetszolgáltatók számára.
| Fővárosi próbálkozások |
MŰEGYETEMI SIKEREK. Mindkét piacképességi kritérium szerint eredményes időszakot tudhat maga mögött a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem gazdaság- és társadalomtudományi kara (GTK). Az 1998-ban alakult kar néhány év leforgása alatt nőtte ki magát a magyarországi közgazdászképzés szakmailag magasan elismert, és a hallgatók által is keresett fakultásává. A graduális képzésen kívül jelenleg több sikeres posztgraduális, költségtérítéses oktatás is folyik, amelyek komoly bevételt termelnek a karnak. Pusztán volumene okán is kiemelendő ezek közül a nemzetközileg elismert másoddiplomát adó, jelenleg a kar egyik tanszékének gondozásában zajló Master of Business Administration (MBA) képzés. A tanszék (főként az MBA több mint 2 ezer hallgatójától származó) éves árbevétele ugyanis 600-700 millió forint körüli, míg a kar maga 1 milliárd forintos éves költségvetéssel működik. Andor György, a kar gazdasági dékánhelyettese szerint ebből a szempontból nagyon előnyös a BME-re jellemző, alapvetően demokratikus, decentralizált gazdálkodási mód, ami a bevétel forrásához legközelebb eső, tanszéki szintre helyez súlyt, szemben például a kevésbé ösztönző, inkább a kari-egyetemi szintre koncentráló egyéb metódusokkal. A GTK tanszékei átlagosan a „magán” árbevételük 20 százalékát fizetik be az egyetem, illetve a kar központi kasszájába (rezsitérítésként, ahogyan a dékánhelyettes fogalmaz). Mint Andor elmondta, a karon belül okoz némi feszültséget az, hogy az MBA-t működtető tanszék bevételei messze meghaladják más tanszékekéit, de véleménye szerint ez inkább az adózás körüli klasszikus ellentéthez hasonlítható: aki sokat keres, az mindig sokallja, aki pedig keveset, az kevesli az adó mértékét, mert szeretne annak hozadékaiból nagyobb mértékben részesülni.
KÖZGÁZOS KAPCSOLATOK. A BKÁE-n (újabb, bár még nem szentesített nevén Corvinus Egyetemen) Piringer Júlia, leköszönő gazdasági igazgató szerint nagy a nyomás a karok – elsősorban a legutóbbi időkig önálló intézményként működő államigazgatási kar, és az egykori Kertészeti Egyetem karai – részéről arra, hogy csökkenjen a központi elvonás mértéke. Tavaly a saját bevételek 22 százaléka került bele a „közös kalapba”: ennek több mint fele a rezsiköltségeket fedezte, 10 százalékból pedig egyfajta segélyalap képződött a rosszabb anyagi helyzetben levő intézményrészek számára. Csillag Sára, a vállalati kapcsolatok illetékese azt emeli ki, hogy mind az egyetemi, mind a kari, tanszéki szintű vállalati kapcsolatok nagyon sokrétűek: az eseti támogatásokon, egy-egy kutatás erejéig tartó együttműködésektől a szakképzési hozzájáruláson keresztül az öt évre szóló vállalati professzori programokig széles a skála. Az utóbbi keretében egy cég öt éven keresztül támogat egy professzori széket és kutatói programot, jelenleg évi 7-8 millió forinttal – most éppen 11 ilyen professzori program fut az egyetemen. A másik jelentős forrás a már említett szakképzési hozzájárulás: ebből az előző két év mindegyikében körülbelül 200 millió forintos bevétele volt az egyetemnek. Ám az intézmény legnagyobb volumenű „magánbevétele” továbbra is egyértelműen a költségtérítéses képzésekből származik. |
|
ÉLŐ KAPCSOLAT. Az oktatás tematikája sem közömbös a piaci szereplők számára, hiszen minél naprakészebb, a gyakorlati életben is használható tudással kerülnek ki a hallgatók, annál kisebb pótlólagos költséggel jár a cégek számára az alkalmazásuk. Ma már nem elég, ha az egyetemek pusztán az elszigetelt, akadémiai tudás fellegvárai, a valósággal, a gyakorlati kihívásokkal élő kapcsolatban álló oktatási intézményeknek kell lenniük.
Mindez azonban természetesen csak bizonyos képzésekre érvényes, ezért is van az, hogy a piaci reformokat illetően a felsőoktatás nagyon megosztott: egyes képzések, tevékenységek (gondoljunk itt például a bölcsészképzésre, gyógypedagógiára) kiesnek a fenti körből. Ráadásul sokan nem is az intézmények közötti, hanem az intézményeken belüli egyenlőtlenségektől tartanak inkább. Vannak ugyanis az egyetemi kasszába sokat, illetve keveset hozó tevékenységek, akár az állami, akár a piaci forrásokat tekintjük, és ezek nem egyenletesen oszlanak el az egyes szervezeti egységek (tanszékek, karok) között. Márpedig miért tartana fenn egy egyetem olyan tanszékeket, szakokat, amelyek leginkább csak viszik a pénzt, s nem hoznak eleget a konyhára?
A szaktárcának erre a dilemmára adott válasza a költségvetési decentralizáción alapul. Azzal, hogy a tervek szerint az intézmények az eddiginél szabadabb kezet kapnak a saját gazdálkodásukban, az intézményvezetés hatáskörébe kerülnek különféle mélyen szakmai, oktatáspolitikai döntések is. Gönczi Éva hangsúlyozza, hogy a normatív finanszírozás kalkulációjának alapjául szolgáló elvek, és az ezen források intézményen belüli elosztásának elvei között nem kell semmilyen kapcsolatnak lennie. A belső elosztási rendszer kidolgozása az egyetem belügye, és kizárólag az egyetemi vezetés felelőssége, hogy működőképes egységként tudja-e összetartani a rendelkezésére álló forrásokból a teljes intézményt. Ha tehát egy intézménynek van néhány „aranytojást tojó tyúkja”, és azokkal el tudja fogadtatni, hogy az általuk termelt bevétel egy – akár jelentős – része máshol kerül felhasználásra, akkor fenntarthatók olyan tevékenységek is, amelyek önmagukban nem volnának kellőképpen jövedelmezők.
ÖSSZEFOGÁS KELL. Piringer Júlia, a BKÁE leköszönő gazdasági igazgatója nem tartozik a pesszimisták közé. Véleménye szerint a félelmeket kiváltó, „mindenki a saját pecsenyéjét sütögeti” jellegű szűklátókörű magatartásnak nem lesz tere a jövőben. A felsőoktatási intézmények, és azok egyes szervezeti egységei is csak akkor maradhatnak fenn, ha összefognak, és együttműködve gazdálkodnak. „Karok, tanszékek nem létezhetnek egyetem nélkül” – véli a sokéves gyakorlattal rendelkező gazdálkodási szakember.
