 |
Jószerivel a végnapjait éli a tényfeltáró újságírás egy mostanában napvilágot látott amerikai esettanulmány-gyűjtemény szerint. Egyrészt azért, mert az olykor több hónapos anyaggyűjtő munka sokba kerül. Másrészt azért, mert az érintettek fürgén perre mennek, s ez újabb kiadásokkal terheli a sajtót, jó esetben ügyvédi honoráriummal, más esetben azzal is és bírsággal is. Továbbá a sajtókonszernek s egyéb mamut-vállalatok meg a közhatalom közt olyan szálak szövődtek, amelyek óvatosságra intik a lapok, tévé- és rádióállomások vezéreit, s így főszerkesztőit is.
Kristina Borjesson a Columbia University újságíró szakán végzett. Két évtizedes “szabadúszása” során munkatársa volt a CNN egyik hírműsorának, továbbá a CBS-nek. Több újságírói díjat kapott (Emmy, Murrow Award). Jelenleg egy New York-i rádiónál dolgozik. A szóban forgó kötetnek egyik szerzője és összeállítója. Rajta kívül tizennégy újságíró számol be viszontagságairól. Borjesson e tizenöt esetleírásból állította össze a beszámolót “a szabad sajtó mítoszáról”, vagyis arról, amire mindannyiunknak szükségünk van. A főhivatalnoknak, vezérigazgatónak is – mondja -, hiszen a hivatalviselésen túl ők is egyszerű polgárok csupán. Emiatt létkérdés számukra is a sajtó szabadsága. Polgári érdekükkel ütközik tehát, ha tisztségükben gáncsolni próbálják őket. A tizenöt esetleírás mindegyike arról szól, hogy ez bizony gyakran megesik.
A gáncs indoka többféle. Olykor úgynevezett államérdek, vagy amit a kormányzat érintettjei annak vélnek. Az amerikai külügy és hadügy például jó negyedszázada úgy döntött, s ezt akkor két kongresszusi vizsgálóbizottság jelentése is alátámasztotta, hogy Vietnamban rekedt amerikai hadifoglyok pedig nincsenek. A tizennégy évi fogság után kiszabadult Bobby Garwood beszámolóját így nemcsak hiteltelennek nyilvánították, hanem megvádolták és elmarasztalták azzal, hogy a vietnami kommunista rendszerrel kollaborált. A vádat kiszivárogtatott “információk” alapján és különösebb vizsgálódás nélkül a sajtó nagy része szorgosan visszhangozta. A vietnami veterán, s egyúttal saját oknyomozása történetét Monika Jensen-Stevenson beszéli el, a kilencvenes évek végén lejátszódott epizódig, mikor Garwoodnak volt katonatársai szolgáltattak igazságot, nyilvánosan, egy tévé közvetítette felvonulásukon.
Harmincéves munkásságának egyik esetét Gerard Colby írja le, s megismertet az utóbbi évek egyik kiadói neologizmusával, a privishing tüneményével. Ez úgy utal a publishing kifejezésre, hogy afféle bizalmas könyvpublikálást jelöl, szinte a nyilvánosság kizárásával, akadozó terjesztéssel, reklámtalanul. Colby, épp az oknyomozó újságírás költségekre is tekintettel, könyv terjedelmű riportokat készít. Szóban forgó könyve a világ négy legnagyobb vegyipari cégének egyikével, a Du Pont művekkel foglalkozott. A cégtulajdonos család mindent megtett a közreadás ellen (magándetektív, per, nyomás a kiadóra, aki végül is publishing gyanánt a privishingre vállalkozott). A család újságíró-vegzáló buzgalmát nem az váltotta ki, hogy az írásból tényszerűen kitetszett, miként ármánykodott a Du Pont cég Roosevelt elnök és a New Deal megbuktatása érdekében, milyen szálak fűzik a hadászathoz, miként szenynyezi a vállalat a környezetet. A haragot az gerjesztette, hogy a könyv elmeséli: arisztokrataként a francia forradalom elől menekülve oly kiéhezetten érkeztek 1790-ben amerikai földre Du Pont-ék, hogy ott tüstént beléptek az első házba, s a misén tartózkodó család asztalra már kikészített ebédjét felfalták. Az esetet a családi emlékezet számon tartja, de állítja: a házba nem betörtek, hanem betértek, s viszonzásul egy Lajos-aranyat hagytak az asztalon.
| Paraméterek |
| Kristina Borjesson (editor): Into the Buzzsaw. Leading Journalists Expose the Myth of a Free Press Prometheus Books, New York Francia kiadás: Editions des Arčnes, Párizs |
|
A Borjesson-könyv tizenöt mun-katársa közül doyenként Carl Jensen tekint vissza a tényfel-táró újságírást az utóbbi jó negyedszázadban, pontosabban a Watergate-ügy (1972-1973) újságírói bravúrja után ért változásokra. Muckraker (körülbelül annyi, mint szarkeverő) elnevezéssel állítólag Roosevelt elnök illette a hírlapírókat. A szakma egyik legendás nagysága a Time magazinban büszkén vállalta a nevet. Jensen úgyszintén, de megjegyzi: manapság inkább tényfeltáró újságírásról beszél a szakma, és szinte semmit sem kínál a történeti antológia folytatásához, mert például a kilencvenes években beérte, példányszámot növelően, tehát jövedelmezően, Monica Lewinsky tényfeltárásával.
