Kevéssé kényeztették el az elmúlt félévben a gazdaságunk állapotáról szóló hírek a téma iránt érdeklődőket, akiknek száma viszont gyorsan gyarapszik mindannyiszor, ahányszor a gazdaság helyzete destabilizálódni látszik, és megszorító intézkedésektől lehet tartani.
A kedvezőtlen változások persze nem a legutóbbi félévben, hanem már jóval korábban, 2001 derekán kezdődtek meg az amerikai konjunktúra a vártnál csak jóval később bekövetkezett, tehát rossz meglepetésnek semmiképp nem nevezhető kifulladásával. A világgazdaság így lokomotív nélkül maradt, ami csakhamar az Európai Unió máig is tartó gyengélkedéséhez vezetett. Nagyjából ugyanerre az időpontra tehető a hazai fiskális expanzió kezdete is. 
Antal László gazdaságpolitikai szakértő, a Magyar Külkereskedelmi Bank elnöki tanácsadója.
A FELISMERÉS FÁZISAI. A rossz hír szériát talán a tavaly ősszel a parlament elé beterjesztett 2003. évi költségvetés nyitotta meg. Az idei költségvetésről szóló dokumentum gyökeresen megváltoztatta a 2002-es irányszámokat is, a GDP 9,5 százalékában határozva meg az államháztartás hiányát. Ez alaposan felborzolta a kedélyeket, jóllehet a hiány meghökkentő mértékében jelentős nagyságrendet képviseltek az olyan adósságátvállalások, amelyek valóban az állam terhei ugyan, de nem az adott év eseményeivel, hanem a korábbi évek gazdálkodásával függtek össze. Nem növelték tehát a 2002-ben az állam által generált végső keresletet, így sem az inflációs nyomást nem fokozták, sem a fizetési mérleget nem rontották. (A Pénzügyminisztérium becslése szerint a keresletteremtés szempontjából a hiány a GDP 6,5 százalékára tehető.)
Ez év elején kiderült, hogy az eredetileg 2002 második felére várt, majd 2003 második felére prolongált nemzetközi konjunkturális fellendülés tovább halasztódik. Ami minket különösen közelről érint: legfőbb partnerünk, Németország huzamos ideje stagnál, sőt importkereslete 2003-ban már abszolút értelemben is csökken. Így a várt talpra állás, lassan hozzászokunk, ismét a jövő évre halasztódik. Az évkezdet folyamatai alapján a PM változtatni volt kénytelen a 2003. évi költségvetés alapjául szolgáló prognózisán, amely még 4,4 százalékos – véleményem szerint eleve illuzórikus – GDP-növekedéssel számolt. A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) éppen a napokban tette közzé az első negyedévi előzetes növekedési adatot, amely, alaposan meglepve az elemzőket is, mindössze 2,7 százalék. Ez 1997. óta a legszerényebb érték.
Nem maradt visszhang nélkül az az információ sem, hogy az államháztartásnak már az év első négy hónapjában sikerült teljesítenie az éves “deficitterv” csaknem felét. Nyomban napirendre került a kérdés: kitolódik-e a monetáris unióhoz való csatlakozás (mellesleg egyébként is vitatott) időpontja az államháztartás lényegesen rosszabb pozíciója miatt. A PM ezt a feltételezést, vagy legalábbis bekövetkeztének számottevő valószínűségét nyomban cáfolta.
Az idei első negyedében már jó néhány év óta ismeretlen jelenségként közel 1 milliárd euróval nőtt az ország külső adóssága. A fordulat hátterében a fizetési mérleg romlása mellett az húzódik meg, hogy 2002-ben 75 százalékban adósság jellegű tételek finanszírozták a fizetési mérleg hiányát, és a 2001. évihez képest a működőtőke-beáramlás a felére csökkent.
TRENDHATÁS. A fizetési mérleg romlását trendhatásúnak – és nem átmeneti tényezők következményének – tekintem. A deficitteremtő fiskális expanzió – hozzávéve a háztartások megtakarításának sülylyedését – előbb-utóbb a fizetési mérleg romlásához, ikerdeficit kialakulásához kellett, hogy vezessen. Az, hogy erre csak most került sor, pusztán azért van, mert az exportőr vállalkozások megrendelések hiányában gyorsan leépítették készleteiket, továbbá a feldolgozóipari beruházások rátája több év óta süllyedt, majd 2001 ősze óta a növekedés már csökkenésbe váltott át. A mérleg romlásának másik oka a versenyképesség súlyos gyengülése, az elmúlt két esztendőben a forint 20 százalékos reálfelértékelődése volt.
A számos negatívum közül a versenyképesség romlását tartom ma a legfenyegetőbb veszélynek. Ma már nem egyszerűen az a kérdés, hogy mikor indul meg végre az új – és a 2000. évinél valószínűleg sokkal szerényebb – fellendülés, amelyre tehetetlenül várunk, mint az indiaiak a monszunra, hanem az, hogy meggyengült versenyképességünkkel képesek leszünk-e egyáltalán felkapaszkodni a konjunktúra jövendő hullámának a hátára.
A kifejezetten veszélyes tendenciák között tartom számon azt, hogy tavaly ősz óta egészen mostanáig hol lappangva, hol nyíltan folyt a sajnos politikai felhangokat sem nélkülöző vita a monetáris politikáról a jegybank és a PM vezetése között. A jegybank az elmúlt év tavasza óta változatlan szinten tartotta a kamatszintet, annak ellenére, hogy az amerikai központi bank (Fed) sorozatos kamatvágásokba kezdett, amelyet némi vonakodással, de követett az EU központi bankja, az ECB is. A hazai és a mértékadó nemzetközi pénzpiacok kamatai közötti különbség rohamosan növekedett, idecsábítva a romló kamatkondíciókat nyújtó terepekről a biztos nyereségre számító mozgékony pénztőkét. A hazai állampapírok iránti keresletet tápláló euróáradat erősítette a forintot még akkor is, ha az államháztartás egyensúlya eközben romlott. Ez a folyamat 2003 januárjának közepén az időközben az erős sávhatárt ostromló forint elleni nagy erejű spekulatív támadáshoz vezetett. A jegybank napok alatt végrehajtva két lépésben 200 bázispontnyi kamatvágást, egyidejűleg bevetve néhány rendkívüli intézkedést, a támadást sikerrel kivédte.
A szóban forgó vita során bebizonyosodott: a túlköltekező költségvetést nem lehet mértéktelen monetáris szigorral ellensúlyozni, és nem lehet korlátlanul elszakadni sem a nemzetközi kamattendenciáktól. A történet lényege – legalábbis az én olvasatomban – az, hogy a monetáris és fiskális politika a nem kooperatív játék logikája szerint folyt (“kölcsönösen keresztbeteszünk egymásnak”). Az eredmény lehangoló. Most először van remény némi változásra.
Az elmúlt félév hírei között kettő volt pozitív. Az egyik az uniós tagfelvétel időpontja (ezáltal véglegessé válása), aminek tartósan pozitív hatása lesz. A másik az áprilisi, mindössze 3,9 százalékos 12 havi visszatekintő inflációs ráta, amely az előrejelzőket alaposan meglepte és nagy megkönnyebbülést okozott az így némi mozgásteret nyerő jegybanki vezetésnek.
Ma már, legalábbis az elemzők körében, általános az egyetértés abban, hogy a magyar gazdaság fenntarthatatlan pályára sodródott. A tárgyalt negatívumokat nem lehet elszigetelt negatív jelenségekként kezelni, és nem lehet az általunk befolyásolhatatlan világgazdasági konjunktúraalakulás “egyváltozós” függvényeként kezelni sem. Mára olyan önreprodukcióra hajlamos folyamatok, mechanizmusok alakultak ki, amelyek azonnali gazdaságpolitikai korrekció nélkül semleges konjunkturális helyzetben (magyarán a dekonjunktúra elmúltával) is tovább fognak élni.
Ezek a hatásmechanizmusok ideig-óráig képesek kiiktatni a gazdasági realitásokhoz való alkalmazkodás kényszerét. Ha a fiskális expanzió folytatódnék, akkor ennek a kiszorító hatása a beruházási piacon érvényesülni fog, akadályozva a versenyképesség javulását tartósan talán kizárólag elősegíteni képes kapacitás modernizációját, de gyengítve az ország tőkevonzó képességét is.
Ha kialakul az a tévhit, hogy a bérek termelékenységtől tartósan függetlenül emelkedhetnek, akkor erre építve a háztartások bátran növelik a fogyasztásukat, akár megtakarításaik rovására is. Erre a nyugat-európai bérekhez való gyors konvergenciát hangsúlyozó, ma már nem csak szakszervezeti, de olykor kormányzati megnyilvánulások kifejezetten bátorítanak. (A nyugati árak, de magyar bérek szlogenjéből valahogy mindig kifelejtik a harmadik tényező, a nyugati termelékenység hirdetését.)
A fiskális keresletszűkítés a követendő gazdaságpolitikában nyomatékosabb követelménnyé válik. Mértékének 2004-ben el kell érnie minimálisan a GDP 2 százalékát ahhoz, hogy az államháztartás hiánya jövőre ne haladja meg a GDP 3,5-4,0 százalékát. Továbbá, a termelékenységnövekedést semmiképp sem meghaladó, sőt inkább annál alacsonyabb reálkereset-növekedésre kell berendezkedni.
VISSZA A RENDES KERÉKVÁGÁSBA? A kormány és a jegybank június 4-én váratlan döntést hozott. A pénzügyminiszter és a jegybank elnöke együtt jelentették be, valamivel több, mint 6 forinttal felfelé tolva a forint-euró árfolyam sávközepét és ennek megfelelően sávhatárait is. A pénzügyminiszter egy költségvetési kiadáscsökkentő “kiscsomagról” is beszámolt a sajtónak.
A magam részéről feltétlenül örülnék annak, ha ez a lépés a jegybank és a PM folyamatos koordinációjának kezdetét jelenti. Ám mindez csak egy első lépés lehet a gazdaság versenyképességének javításához vezető úton. A GDP 0,4 százalékának megfelelő megtakarítás a szándékot jelzi ugyan, azonban mértékét tekintve igencsak szerény. Mint az alábbi fejtegetésből kiderül, 2004-ben 2,0-2,5 százalékos GDP-arányos kiigazítás láttán lennék nyugodt, amelyet olyan körülmények között kell jövőre majd elérni, hogy az állam infrastrukturális beruházási (benne társfinanszírozási) terhei jócskán emelkedni fognak, és ez csak fogyasztási célú állami kiadások visszafogása esetén valósulhat meg. Ez még a kormányzat előtt álló feladat. A jövő évi költségvetés kidolgozása során válik majd el, hogy ezt a csatát sikerrel vívja-e meg.
ELLENÉRDEKEK. Az állam közvetlen hatókörében tartósan kell érvényt szerezni a takarékosságnak. Itt újabban nő a foglalkoztatottak száma, miközben a vállalkozások körében csökken. Ezt meg kell állítani és a bérek emelkedésére is csak a létszám-megtakarítások erejéig látok lehetőséget. Ezen túl jól ismertek azok a területek (voltaképpen monopol pozícióban lévő állami vállalatok), ahol az állami szolgáltatások évről évre több tízmilliárdos veszteséget termelnek. A helyzet változtatására vannak kész vagy majdnem kész programok. Megvalósításuk csak azért késik, mert az ellenérdekek erősek, jól szervezettek. Ezért konkrét lépések megtétele helyett távlati koncepciók kidolgozására helyeződik a hangsúly, amelyek megvalósítása azután a végtelenbe tolódik. Ezen csak a vállalati struktúra és vállalatirányítási rendszer privatizációval egybekapcsolt átalakítása képes változtatni.
Tudomásul kell venni azt is, hogy az állam által uralt területeken is versenyre, a magántulajdon (részleges) részvételére és a monopolhelyzetek megtörésére van szükség. A magántőke intézményes kizárása az egészségügy területéről például azt jelentené, hogy a betegek ellátási színvonala biztosan rosszabb lesz, minthogy a magántőkét helyettesítő állami többletforrással végképp nem rendelkezünk.
Ezekkel a lépésekkel, vagy előkészületeivel párhuzamosan lehetne (és kellene) további kamatcsökkentéseket végrehajtani. A kérdés számomra most az, hogy a szerdai döntés csak a nyitány, egy áttörés kezdete, vagy a folytatás kimerül aprólékos, kisstílű akciókban. Majd meglátjuk, mindenesetre én most, a számos bizonytalansági tényező ellenére, mérsékelten optimista vagyok.
