Abdul Aziz Szultan szívesen emlékszik vissza gyermekkora vakációira, amikor a nyarakat Irak második legnagyobb városában, Bászrában töltötte. A családjának gyönyörű háza volt a piac közelében. Akkoriban, az 1940-es években, az országot még nem elnyomó rezsimek uralták. A ma Kuvaitban élő Szultan szerint fölöttébb messze ható következményekkel járhat az, hogy a Bush-kormányzat nemzetépítésre vállalkozik Irakban. Az ország “gazdag tartalékokban, az ott élők intelligensek” – mondja, hozzátéve, hogy ha egy tisztességes kormány kerül hatalomra, s Irak prosperálni kezd, annak “óriási hatása lehet az egész térségre”. Egy szekuláris Irak arra ösztönözheti a térség más kormányait, hogy forduljanak szembe az elmúlt évtizedben igencsak megerősödő fundamentalistákkal.
Dubai tevekaraván. A kicsik sem akarnak kimaradni.
Igaz, Szultan nem éppen tipikus figura a férfidominanciára épülő arab világban. Ő a második ember a mérnöki és tervezési munkákkal foglalkozó kuvaiti KEO International Consultants cégnél – a főnöke viszont a saját felesége, a vezérigazgató Donna. Ami viszont az Irakkal kapcsolatos érzéseket illeti, Szultan álláspontja korántsem kivételes. Kuvaitban már a háború kitörése előtt is szinte mindenki azért szorított, hogy az Egyesült Államok ne alkudozzon tovább az ENSZ-támogatás érdekében, hanem minél gyorsabban döntse meg Szaddam Huszein uralmát. “A háború és az egész felfordulás persze veszélyekkel jár, de akármi jön, Szaddamnál minden csak jobb lehet” – szögezi le Khalil Ali Hajder kuvaiti újságíró. Kuvaitban az emberek egészen a háború kitöréséig a leginkább attól féltek, hogy Washington esetleg meggondolja magát és visszarendeli haderejét, miáltal lehetővé tenné Szaddamnak, hogy továbbra is fenyegesse őket.
BELETÖRŐDTEK. Az amerikaiakban az a meglehetősen leegyszerűsítő felfogás alakult ki, hogy az arab világ egészében véve szilárdan ellenzi a háborút. Csakhogy a valóság sokkal árnyaltabb ennél. Az arab kormányok már a támadás megindulása előtt beletörődtek a konfliktusba. Meglehet, nem akartak háborút. Nagyon is akarták viszont, hogy szűnjék meg végre az a veszélyes bizonytalanság, az a “sem nem háború, sem nem béke” állapot, amely megbénította a Közel- Keletet. Szaddam bukása mérföldkő lesz, még akkor is, ha a befolyása jócskán gyengült ahhoz képest, amekkora az 1991-es Öböl-háború előtt volt. Minden eddiginél drámaibb módon fog megnyilvánulni benne a térséggel szembeni határozott amerikai magatartás, amellyel az ottani kormányoknak – ha tetszik, ha nem – számolniuk kell.
Ahogyan egyre nőtt az iraki vezér eltávolításának valószínűsége, az elmúlt egy-két hónapban – Észak-Afrikától kezdve Ciszjordánián át egészen az Öböl-menti országokig – az egész régió felbolydult. A kormányok igyekeztek minél jobb pozícióba kerülni részint a háború átvészeléséhez, részint az utána következő időszak kezeléséhez.
Minden bizonnyal a háború előérzete motiválta Jasszer Arafatot, a palesztin hatóság vezetőjét is, amikor március 10-én – engedve a nemzetközi és az otthoni nyomásnak – végre kinevezte kormányfőnek a mérsékelt Mahmud Abbaszt. Arafat reményei szerint ennek a régóta várt lépésnek a hatására az Egyesült Államok vagy Európa nyomást fog gyakorolni Izraelre, hogy az iraki konfliktus lezárulta után újítsa föl a komoly béketárgyalásokat a palesztinokkal. Nem biztos persze, hogy teljesül a kívánsága, mindenesetre Arafatnak is láthatóan az a célja, hogy gondoskodjék saját túléléséről a Szaddam utáni Közel-Keleten.
A háborúval mindazonáltal Kuvait nyerheti a legtöbbet. Az ország eleshet ugyan attól a sok tízmilliárd dollártól, ami a “régi” Iraktól járt számára hitelei fejében és háborús kártérítésként, de ezt a veszteséget ellensúlyozhatja, ha az évek óta gyengélkedő kuvaiti magánszektor a nagyobb biztonságnak és az iraki piac feléledésének köszönhetően újra magához tér. A kuvaiti tőzsde indexe az év eleje óta 12 százalékkal emelkedett, ahogyan a spekuláns befektetők elkezdték felvásárolni a szállítási és kereskedővállalatok részvényeit. A Public Warehousing például 100 millió dollárt, piaci értéke egyötödének megfelelő összeget invesztál korszerű kuvaiti raktárlétesítményekbe, amelyeket a nyugati multinacionális cégek bázisként használhatnak majd az iraki piac meghódításához.
Gazdag kuvaiti családok eközben máris előszedték okirataikat, amelyekkel visszakaphatják az iraki állam által kisajátított ingatlanjaikat. Mások arra készülnek, hogy majd Bászrában fogják beszerezni a Kuvaitban tiltott alkoholt, de a liberálisabbak körében van olyan nézet is, hogy miután a határ túloldalán könnyű lesz “bűnbe esni”, a kuvaiti uralkodó család sem kerülheti el az ilyen típusú tilalmak enyhítését.
A térség más kisebb országai szintén profitálni akarnak a Szaddam utáni jobb üzleti környezetből. Az Egyesült Arab Emírségekhez tartozó Dubai mára nyitott pénzügyi centrummá vált, cégei nagyrészt a merev szabályozást érvényesítő Szaúd-Arábiának nyújtanak szolgáltatásokat. “A kisebb országok tudják, hogy a közel-keleti feltételek közepette csak a jobb versenyképességgel maradhatnak életben. Mozgékonyabbnak és gyorsabbnak kell lenniük” – mutat rá Szafik Ghabra kuvaiti politológus. Méretükből és viszonylagosan nyitott politikai rendszerükből fakadóan ezek a kisebb országok rugalmasabbak a nagyoknál, és fogékonyabbak a külső hatásokra. Abdullah jordán király például abban bízik, hogy az Egyesült Államok ki fogja fejezni a háláját, amiért országa engedte egy szerényebb létszámú amerikai haderő állomásoztatását, illetve amiért ő maga nem tanúsított semmilyen szimpátiát Szaddam iránt, miként azt apja tette az első Öböl-háború idején. A szociális és politikai reformokkal kísérletező Katar masszív amerikai jelenlét révén szeretné garantálni saját védettségét.
ERŐSÖDŐ NYOMÁS. Amerikai szempontból mindez biztató. Csakhogy a nagyobb államok – Egyiptom, Szíria, Szaúd-Arábia, Irán – sokkal jobban tartanak a Szaddam utáni korszaktól, nevezetesen attól, hogy mihelyt a háború véget ér, erősödni fog a rájuk nehezedő nyomás mind az Egyesült Államok, mind saját elégedetlen népeik részéről. “Az arab kormányok úgy érzik, hogy ők lehetnek a következők” – mondja Emad Sahin, a kairói amerikai egyetem politológia-professzora.
Így aztán a szaúdi és az egyiptomi vezetés kényes kettős játszmát folytat: miközben odahaza igazodik a háborúellenes közhangulathoz, azon igyekszik, hogy ne idegenítse el még jobban a régi szövetségest, az Egyesült Államokat. A legforróbb helyzetet a szaúdiak élték át a 2001. szeptember 11-i terrortámadások után, mivel a 19 merénylő közül 15 Szaúd-Arábia polgára volt, ráadásul az amerikai kommentátorok – olykor túlzó módon – azt a vádat fogalmazták meg, hogy a hermetikusan zárt szaúdi rendszer az arab radikalizmus táptalaja.
Szaúdi vezetők nemrég még azt hangoztatták, hogy a háború után felülvizsgálják az Egyesült Államokhoz fűződő viszonyt, ideértve az amerikai katonaság jelenlétét is. A konfliktus közeledtével viszont már Rijád is beállt a sorba, megnyitva az ország északi részén lévő bázisokat a hadianyag-szállítások céljára, és lehetővé téve a szaúdi területről kiinduló hadműveleteket.
Ennél fontosabb azonban, hogy a térségbeli nyugtalanság politikai változásokat vetít előre. Abdallah szaúdi trónörökös nemrég fogadta egy petíció aláíróit, akik udvariasan azt kérték, hogy a konzultatív hatáskörű államtanács tagjait a jövőben ne kinevezzék, hanem válasszák. Szorgalmazták egyúttal a szigorúbb fellépést a megvesztegetésekkel és az egyéb pénzügyi visszaélésekkel szemben. Egy magas rangú állami tisztségviselő szerint az országban rövidesen valamilyen választásokat tartanak, bármennyire nincs is ez ínyére az uralkodó család egyes tagjainak. Igaz, a dolgok ilyen alakulásában sokan kételkednek.
KAIRÓI BÉNULTSÁG. Szaúd-Arábiához képest Egyiptomnak kevesebb félnivalója van a háborútól, már csak azért is, mert nem határos Irakkal. Elbizonytalanító viszont, hogy a 74 esztendős Hoszni Mubarak államfő, ahogy öregszik, egyre inkább a bénultság jeleit mutatja. Egykor mindent arra tett föl, hogy ő számítson az Egyesült Államok legmegbízhatóbb arab szövetségesének. Az elmúlt hónapokban viszont tehetetlenül szemlélte, hogy Washington Irakot mint Egyiptom potenciális riválisát akarja újjáéleszteni. Ha ez megtörténik, azzal reflektorfénybe kerül Egyiptom pusztuló gazdasága és stagnáló politikai rendszere.
Úgy tűnik, Mubarak a lázongástól is fél, amire pedig aligha van oka, tekintettel biztonsági apparátusa erejére. Fia, Gamal nemrég élére állt egy háborúellenes tüntetésnek, amelynek a becslések szerint 300 ezer résztvevője volt. Ez az ügyes akció enyhítette a rendszerre nehezedő nyomást, sőt még támogatást is szerzett Gamal számára, aki a piaci és társadalmi reformtörekvések vezéralakja.
A kérdés az, hogy Kairó fékezetten háborúellenes magatartása mennyire elégíti ki az átlag egyiptomiakat. Elvégre akadnak vérmesebb indulatok is. Március 9-én például a kairói Al-Azhar egyetem – az iszlám tudományosság gyengülő jelentőségű, de még mindig nagy tekintélyű bástyája – közleményt adott ki, amelyben Irak megtámadását “új keresztes háborúnak” minősítette, egyúttal felszólította a muzulmánokat, hogy “álljanak készen önmaguk, hitük és földjük megvédésére.” Az arab országokban rengetegen táplálnak ellenérzéseket az Egyesült Államok új keletű nyomulásával szemben, ami könnyen visszaüthet. “A muzulmán világban található amerikai érdekeltségek veszélyben vannak” – figyelmeztet a legnagyobb egyiptomi iszlám csoport, a Muzulmán Testvériség egyik vezetője, Esszam al-Arian.
Még ha mindez részben csak szájhősködés is, az Egyesült Államoknak kétségkívül a militáns fenyegetés erősödésével kell szembenéznie a térségben – különösen akkor, ha továbbra sem tesz semmit a palesztin probléma megoldásáért. Ez utóbbit az arabok túlnyomó többsége sokkal égetőbb kérdésnek tartja Iraknál. Még Kuvaitban is sokakat zavar, hogy az Egyesült Államok, miközben Irak ellen háborút indít, Izraelre láthatóan nem hajlandó nyomást gyakorolni. “Az arab világ kész arra, hogy realista álláspontról kezelje viszonyát Izraellel, de ehhez előbb megfelelő ajánlatra van szüksége” – mondja Hajder, a kuvaiti publicista.
SOKAT VESZÍTHETNEK. A közel-keleti bajcsinálók egyes vélemények szerint ezzel együtt is jobban megégethetik magukat az elkövetkező néhány évben, mint az Egyesült Államok. Szíriában Basar al-Asszad elnök baathista rezsimjének (Irak élén, Szaddam Huszein vezetésével, ugyancsak a Baath párt áll) biztosan az elmagányosodás lesz a sorsa, amint Szaddam megbukik. Nemcsak arra kell felkészülnie, hogy a szomszédban tömeggyilkosság és korrupció vádjával bíróság elé állítanak baathista elvtársakat, de előreláthatólag lemondhat azokról az előnyös olajvásárlási és kereskedelmi ügyletekről is, amelyeket Szaddam biztosított neki, hogy elnyerje a támogatását. Szíria feladni kényszerülhet Libanon évtizedes megszállását is, rövid távon pedig azzal számolhat, hogy Izrael csapást mér erőire, ha az általa pénzelt Hezbollah szervezet gerillái a háború idején fokozzák aktivitásukat.
Szíriához hasonlóan Iránnak is van min elgondolkodnia. Irán lakossága egyre elégedetlenebb az iszlám klérus diktátumával, és egy szekuláris Irak nagyon erős összehasonlítási alapot szolgáltathat saját vallási berendezkedésük megítéléséhez. Ez pedig arra kényszerítheti az ajatollahok testületét, hogy lazítson a szociális korlátozásokon, és álljon el az Iránnal szemben elemi bizalmatlanságot keltő titkos tevékenységektől, mindenekelőtt az atomprogramtól.
Mindezek a változások nem egyik napról a másikra fognak bekövetkezni, sem Iránban, sem máshol. Éppily bizonyos azonban, hogy a közel-keleti térség legújabb hatalmi játszmájában a változások elől elzárkózó államoknak van a legtöbb vesztenivalójuk. Reménykedhetnek persze abban, hogy az Egyesült Államok, Irakkal lévén elfoglalva, nem tud máshol is beavatkozni. Csakhogy ugyanez az Egyesült Államok, amint megdönti az iraki rezsimet, hirtelen a szomszédjuk lesz. A kísérlet, hogy együtt éljenek, csak most kezdődik.
