Sokszor hangoztatott érv az Irak elleni katonai beavatkozás ellenzőinek részéről, hogy a háború voltaképpen kizárólag amerikai üzleti érdekeket szolgál. Ez alatt főként az értendő, hogy Irak lefegyverzése és politikai rendszerének demokratizálása az amerikai gazdaság olcsó és megbízható olajellátását hivatott biztosítani. Járulékos haszonként Washington bevételekhez juttathatnája a Bush-Cheney-kormánnyal “szövetséges” olajvállalatokat, amelyek valamilyen formában esetleg részt vehetnének az iraki olajmezők – jelenleg ENSZ-szankciók által korlátozott – kiaknázásában. A beavatkozással jól jár a republikánusokkal hagyományosan jó kapcsolatokat ápoló hadiipar is, az amerikai világpolitikai dominancia pedig olyan stabilitást teremthet, amely a gazdaság egészét növekedésre serkentheti. Nagypolitika, nagybiznisz – mondják a kritikusok.
Ádám Zoltán a University College London oktatója
De vajon igazuk van-e az iraki beavatkozást az amerikai imperializmus megnyilvánulásának tekintő, a politikai szándékokat gazdasági motivációkkal magyarázó kommentátoroknak? Valamelyest biztos. A demokratikus képviseletre épülő politikai rendszerek lényegükből fakadóan tág teret kínálnak a különféle társadalmi érdekek érvényesülésének, amit a tehetős nagyvállalatok rendszerint ki is használnak. Ha vannak is fontos kivételek, mint például a dohányipari lobbi visszaszorulása, könnyűszerrel találni támogató érveket a klasszikus marxi tételhez, amely szerint a kapitalista állam legfőbb feladata az uralkodó tőkésosztály érdekeinek védelme.
Ám ha így is volna, nehéz lenne elhinni, hogy az amerikai katonákat kizárólag az olaj- és a hadiipar érdekei vezényelték a Perzsa- öböl térségébe. Jelenlétükben egy sor egyéb megfontolás is szerepet játszik, amelyeknek ugyan lehetnek gazdasági vonatkozásai, ám elsősorban mégis politikai jellegűek.
Ezen azonban nincs mit csodálkozni: azt még Marx sem gondolta például, hogy a kapitalista termelési rendszer fenntartását biztosítani hivatott államszervezet néhány vállalat vagy iparág kizárólagos ellenőrzése alá kerülhetne. Ez ugyanis aláásná a piac szerepét az egymással versengő magáncégek rangsorolásában, és éppen úgy veszélyeztetné a piacgazdaság fennmaradását, ahogyan azt a monopolkapitalizmus leírásában jeleskedő Lenin által megvalósított szovjet modell tette. Nem véletlen, hogy a fejlett kapitalista országok a kelet-európai szocializmus állam-monopolista kísérletével egyidejűleg – az Egyesült Államok pedig már a XIX. század végétől kezdődően – megkezdték a monopólium-ellenes szabályozás kiépítését.
Hogy közgazdasági szempontból mennyire veszélyes, ha egy iparág minden más gazdasági ágazatot háttérbe szorító dominanciához jut, azt a “holland betegség” nevű tünetegyüttes diagnosztizálása óta tudjuk. Az ilyen, főként ásványi anyagokban gazdag országokat sújtó, egyoldalú gazdasági szerkezetet az jellemzi, hogy a kiemelt fontosságú ágazat – a hetvenes évek Hollandiájában a földgázkitermelés – olyan nagy gazdasági jelentőségre tesz szert, ami önmagában lehetetlenné teszi a kiegyensúlyozott fejlődést.
Az erős gazdasági lobbik korlátozása vagy a partikuláris érdekeket háttérbe szorító diktatórikus berendezkedést, vagy pedig a különféle érdekek kiegyensúlyozását lehetővé tevő, demokratikus intézményeket feltételezi. Az előbbi esetben egy izolált, erős államszervezet voluntarizmusa, az utóbbiban az eltérő érdekek egymást kölcsönösen korlátozó egyensúlya határozza meg a gazdaság dinamikáját. Hogy a fejlett piacgazdasággal csak a második alternatíva egyeztethető össze, arról az utóbbi két és fél évtized dél-európai, dél-amerikai és kelet-ázsiai fejlődése tanúskodik.
A diktatúra évtizedei alatt tönkrement Irak újjáépítésére feltehetően amerikai megszállás alatt kerül majd sor, hasonlóan ahhoz, ahogy az a második világháború utáni Németország és Japán esetében történt. A gyökeresen eltérő körülmények természetesen eltérő fejlődést eredményeznek majd, de az “irányított demokratizálódással” párosuló folyamat mindenesetre növekvő teret engedhet a különféle társadalmi érdekek érvényesülésének.
Hogy erre a globális kapitalizmus körülményei között, globális szinten is lehetőség lesz-e, az az Irak utáni világgazdasági fejlődés talán legnagyobb kérdése. Az érdekpluralizmus fennmaradásának elengedhetetlen feltétele az amerikai világpolitikai hegemónia ellensúlyozása, amit már csak ezért sem érdemes a Szaddam Huszein rezsimjéhez hasonló, végsőkig eltorzult és fejlődésképtelen diktatúrák túlélésének támogatásával kompromittálni.
