Sokan mondják, hogy az iraki Baath-rezsim elleni amerikai-brit támadás első áldozatai a nemzetközi jog és az ENSZ. Ez persze ugyanúgy elmondható, mint ahogyan minden egyes gyilkosság és azt követő önbíráskodás után megkérdőjelezhető az igazságszolgáltatás és a büntetőjog működése, érvénye is.
Kétségtelen, hogy az iraki “támadásban” mind a nemzetközi jog, mind az ENSZ súlyos csapást szenvedett el. A nemzetközi jogban több értelmezés alakult ki az Irak elleni fellépéssel kapcsolatban: az Egyesült Államok és szövetségesei a fegyveres beavatkozás legitimitását, a franciák és a békemozgalmak pedig annak hiányát kívánják igazolni.
Kende Tamás nemzetközi jogász
KIÉ A BIZONYÍTÁSI KÉNYSZER? Az ENSZ-tagállamok és a nemzetközi jogászok többsége azt a “forgatókönyvet” tette magáévá, hogy Irak ellen csak akkor lehet fegyveresen fellépni, ha a Biztonsági Tanács újabb határozatban felhatalmazza a tagállamokat “minden szükséges intézkedés” megtételére. Ráadásul a nemzetközi közvélemény nagy része – szerintem tévesen – úgy értelmezte a tavaly novemberi 1441-es BT-határozatot, hogy annak alapján a fegyverzetellenőröknek kellett volna bizonyítaniuk a leszerelési szabályok megszegését. (E magyarázat szerint tehát nem Iraknak kellett volna meggyőznie a világ közvéleményét arról, hogy az 1991-es, tűzszüneti feltételeket tartalmazó 687-es BT-határozatban a neki megtiltott tömegpusztító fegyverek leszerelését végrehajtotta.)
Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia sokáig elfogadta, hogy az 1441-es határozat nem szolgáltat elegendő jogalapot a fegyveres fellépésre (ezért próbáltak újabb határozatot kicsikarni), és csak a fegyveres harc megkezdésének előestéjén jelentek meg az alternatív jogértelmezések. Ezek közül kettő valóságos forradalmat jelentett volna a nemzetközi jogi felfogásban, míg a harmadik konvencionálisnak tekinthető.
Az első forgatókönyv szerint az Egyesült Államok a tömegpusztító fegyverekkel rendelkező Irak ellen megelőző csapást mér. Mint azt Bush elnök némi alappal mondta, a kivárás – amíg az irakiak bevethető tömegpusztító fegyverekkel rendelkeznek – öngyilkossággal érne föl. A megelőző csapás elméletének gyakorlatba átültetése nem lenne előzmények nélküli: Izrael például éppen Irakkal kapcsolatban gyakorolta, amikor 1981-ben lebombázta a nukleáris fűtőanyaggal való feltöltés előtt álló, franciák által épített Osirak nukleáris reaktort. Az azonban, hogy a jelenlegi egyetlen szuperhatalom vindikálja magának a megelőző csapás mérésének jogát, a nemzetközi béke és biztonság egész jelenlegi rendszerét kérdőjelezné meg. Mennyiben veszélyezteti jobban Irak a nemzetközi rendszert, mint a titkon atomfegyvert kifejlesztő, instabil Pakisztán, avagy a hasonló babérokra törő elmaradott, de virulens ideológiával fertőzött Észak-Korea?
A második forgatókönyv szerint azért léphet föl az Egyesült Államok Irak ellen, mert ott tömegesen megsértik az emberi jogokat, nem biztosítják a demokráciát és jelentős kisebbségeket (siíták, kurdok) vallási és egyéb alapon tömegesen megkülönböztetnek. Noha e kérdésnek komoly irodalma van, nem lehet azt állítani, hogy a nemzetközi jogban elfogadott lenne, hogy a demokrácia biztosítása vagy helyreállítása érdekében az államok akár fegyveres erővel is felléphetnének. Bár 1994-ben Haitiben a nemzetközi közösség egészének támogatásával valami hasonló történt, amikor a pucscsista kormányt a nemzetközi hajóhad elkergette, mégis inkább a “beavatkozás tilalma” tűnik általánosan elfogadottnak.
FELÉLEDT SZANKCIÓK. Bár Bush elnök és Blair brit miniszterelnök beszédei az első két forgatókönyvre is tartalmaznak utalásokat, ezekhez képest a harmadik, nemzetközi jogi szempontból jóval konvencionálisabb interpretáció látszik előtérbe kerülni. Ez nem értelmezi át a nemzetközi status quo szabályait, hanem a konkrét esetre igyekszik rászabni a nemzetközi jog előírásait. E szerint a 687-es határozatba foglalt fegyverszüneti szabályok – az 1441-es határozatban egyhangúlag megállapított – megszegése a “minden szükséges intézkedés” megtételére felhatalmazó, 1990 őszén született 678-as határozat “feléledését” eredményezi.
Azzal, hogy az ENSZ BT a háború előtt nem fogadta el az újabb, Irakot elítélő határozatot, megerősítette hitelét bizonyos arab és harmadik világbeli országokban. Ugyanakkor a BT döntésképtelensége a világszervezet tagállamait az ENSZ hét éve folyó, de eddig eredménytelen reformjának felgyorsítására, a BT összetételének a XXI. századi realitásokkal összhangba hozására ösztökélheti. Azaz, ha a dolgok (és a tankok) papírforma szerint haladnak, eltűnik Szaddam Huszein rezsimje, és – ha minden jól megy – mindebbe a nemzetközi rendszer sem rokkan bele.
