Külsőségeiben a partnerség legfelhőtlenebb időszakait idézte a történelmi francia-német kiegyezés 40. évfordulója alkalmából tartott ünnepségsorozat. Arra csak az idő ad majd választ, hogy a látványos gesztusokon túl lesz-e tartalma is a megújított szövetségnek, vagy az újraolajozott francia-német “motor” néhány száz kilométer megtétele után lefullad.
Az Elysée-szerződés évfordulója teremtette kedvező alkalmat kihasználva Berlin és Párizs ez idő tájt – funkciójánál fogva – két “legeuropéerebb embere”, Günter Verheugen és Pascal Lamy, a brüsszeli bizottság bővítési, illetve külgazdasági biztosa egy közösen írt cikkben azt javasolta, hogy az egykor ősi riválisnak számító két ország államszövetségben egyesüljön, hosszú távon közös kül- és védelmi, valamint egységes pénzügyi politikával, amire Nagy Károly birodalma óta nem volt példa.
A “brüsszeli” szerzőpáros elképzelései határozott kontrasztot mutatnak ahhoz a francia-német dokumentumhoz képest, amelyre viszont a két ország fővárosában ütötték rá a pecsétet. Az Európai Konvent által alaposan kielemzett kezdeményezés tökéletes szintézise a nemzetállamok együttműködésére épülő integráció francia, illetve a föderális Európa német modelljének. A nemzeti szuverenitásának megőrzésére kényes Párizs még messze nem jutott el odáig, amit a két brüsszeli biztos írása sugall, vagyis hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsában megossza a székét mással – akár az EU-val, akár Németországgal -, vagy nukleáris arzenálja fölött esetleg más is rendelkezhessen.
PILLANATNYI ÉRDEKEK. Verheugen és Lamy nagy léptékű víziójától eltérően Brüsszeltől néhány száz kilométerre, a történelmi hangulatot árasztó versailles-i palotában a két országnak és vezetőinek inkább pillanatnyi jól felfogott érdekei diktálták a már kihűltnek hitt francia-német kapcsolat felmelegítését. A legendásan hűvös – és 2000 decemberében a nizzai szerződés vitájakor végképp fagypontra jutott – Chirac-Schröder viszony rohamos javítását természetesen nem a szív, hanem az ész diktálta a két államférfi számára. Berlin és Párizs egymásra találásában a világpolitika, a gazdasági folyamatok és az Európai Unió belső fejlődése, mindenekelőtt közelgő bővítése egyformán szerepet játszik.
A franciák és a németek jelenleg két fontos kérdésben is “harcban állnak a világgal”, és dacszövetségük mindkettőjüknek kapóra jöhet. Az egyik a viszony elmérgesedése az Egyesült Államokkal az iraki katonai beavatkozás ellenzése miatt. A másik sorsközösséget a szorult gazdasági helyzet és a két kormány költségvetési problémái táplálják, amelyek miatt az EU-n belül ég a talpuk alatt a talaj. Gerhard Schröder hazai pozíciója a katasztrofálisan rossz gazdasági helyzet miatt annyira meggyengült, hogy nem hagyhatja figyelmen kívül a német közvélemény háborúellenes hangulatát, arról már nem is szólva, hogy egy esetleges fegyveres beavatkozás az olajárak égbe szökése miatt tovább súlyosbítaná a válságot. Ezért Párizs karjaiba menekül, amelynek az európai szövetségesek közül hagyományosan a legfejlettebb a kritikai érzéke Washingtonnal szemben.
KONSZENZUSKERESÉS. A francia-német öszszefogás egyik mozgatórugója mindig is az volt, hogy a lehető legnagyobb befolyást biztosítsa a két országnak az EU ügyeiben. A “motor” azonban mindig is többről szólt, mint a német, de főként a francia nemzeti érdekek másokra való rátukmálásáról. Miután a két ország annyira különbözik egymástól és alapvető kérdésekben olyannyira másképp tekint a világra, Franciaország és Németország egymás közötti megállapodása gyakran a többi partner számára is elfogadható konszenzust jelent. Államfelfogásban, a NATO-hoz fűződő viszonyban, a közös agrárpolitika reformjában vagy az atomenergia jövőjét illetően ég és föld a különbség a két régi szövetséges között. Mégis éppen a nagy eltérés miatt kettejük álláspontja többnyire széles vertikumot lefed, miként azt a kormányközi és közösségi integrációs modell összebékítését tükröző francia-német intézményi kezdeményezés is jól illusztrálja.
Franciaország és Németország összefogásából a múltban is számos nagy európai projekt nőtt ki, elég az euróra, azaz a Gazdasági és Monetáris Unióra gondolni. Chirac és Schröder, valamint környezetük a jelek szerint most is megértette az idők szavát. Ám kérdéses, hogy idővel – a most erősnek látszó érvek gyengülésével – töretlen marad-e a szándék. Párizs és Berlin a saját és Európa érdekében együttműködésre van ítélve.
