 |
Mostanság, amikor élénk vita folyik mifelénk a gazdaságról, a vagyon eredetéről, bizonyára nem tanulság nélküli megismerkedni a Rothschild-család történetével. Az alig két és fél évszázada a frankfurti gettó egyik utcácskájában kezdődött história nem bájos tündérmese, hiszen szereplői legkevésbé sem tündérek, hanem gyarló emberek, akiknek cselekedeteit alapvetően a pénz, a vagyonszerzés vezérelte.
Az évek során sikeresen létrehozott pénzügyi dinasztia ősapja – mint Frederic Morton A Rothschildok című, egy szerfelett mozgalmas korszakot sajátos szemszögből bemutató érdekes és szórakoztató könyvében olvassuk – az a frankfurti Mayer volt, aki szerény kereskedőként főleg régi pénzekkel üzletelt. Nagyra törő terveinek alapja – és egyben sikereinek titka – a család volt. Az uralkodó herceg bizalmát megszerezve öt fiát elindította a hosszú útra: meghódítani az európai pénzvilágot. Az eredményre nem kellett sokáig várni: Amschel a Német Konföderáció kincstárnoka lett, Salomon az osztrák császári udvarba került, Nathan az angliai, Jacob a francia bankházat irányította, Kalmann pedig az itáliai ügyekkel foglalkozott.
TARTÓS PILLÉREK. Mayer pátriárka kezében a család és az üzlet egy és ugyanaz volt, ő alkotta meg azokat a szabályokat, amelyek – túlzás nélkül – máig összetartói, szilárd pillérei a nagyhatalmú dinasztiának. Lényegük szerint a cég minden kulcspozícióját csakis családtag tölthette be, így valójában minden bizalmi kézben volt, kizárva a külső beavatkozást, beleszólást. A tőkét mindig a fiúk örökölték, a nőket kirekesztették az ügyek irányításából. Eredményességük titka a csaknem megingathatatlan szolidaritás és hagyománytisztelet. A Rothschildok persze sohasem voltak gáncs nélküli lovagok, ám legtöbbjüket az óriási munkaszeretet, a jó helyzetfelismerés és az elengedhetetlen alkalmazkodóképesség, a rugalmasság jellemezte.
A családi klán fokozatosan egész Európára kiterjesztette tevékenységét, s birodalmak, uralkodók bankáraivá, pénzkölcsönzőivé váltak. Saját hírszolgálatuk megbízhatóbb volt a nagyhatalmakénál. Mesének gondolnánk, ám mégsem az, miként szerezték meg a Rothschildok Angliának a Szuezi-csatornát. Az éppen Disraeli miniszterelnöknél vacsorázó Lionel ott kapta meg a bankház párizsi megbízottjának titkos táviratát, hogy az eladósodott egyiptomi kedive a franciáknak felajánlotta megvételre szuezi részvényeit. Az angolok ezt mindenképpen meg akarták szerezni, de a kincstárnak nem volt pénze. Ezért a Rothschild bankház utalta át az egyiptomiaknak az összeget, 4 millió fontot, és a részvények őfelsége kormányának tulajdonába kerültek.
Ez idő tájt a “hihetetlenül gazdag” Viktória királynő vagyona 5 millió fontra rúgott, míg a bankházé több száz millióra. A “gaz Albion” mégsem volt nagylelkű a hűséges bankárhoz, akit hatszor választottak meg az alsóház képviselőjének, ám a lordok háza mindannyiszor megakadályozta, hogy elfoglalja helyét, mert megtiltotta, hogy esküjét ősei hite szerint az Ószövetségre tegye le. Lionel fia, Nathaniel Mayer de Rothschild 1885-ben azonban már elégtételt kapott a megaláztatásért, s a frankfurti zsibárus dédunokája a királynő kegyéből főrendi rangot, lordi címet kapott.
A történelem persze nem volt mindig kíméletes a bankárcsaládhoz: közeledett a második világháború, amiről a bécsi Louis báró, Ausztria talán leggazdagabb embere alig vett tudomást, s a nácik elől sem volt hajlandó elmenekülni. Így a német megszállás után néhány nappal, már a börtönben, feltették neki a tapintatlan kérdést: milyen gazdag maga? A báró úr csakhamar a Gestapo foglyaként a Schuschnig osztrák kancelláréval szomszédos cellában találta magát, ahol egyébként maga Himmler is meglátogatta, hogy elképesztő összegű váltságdíj, óriási vagyon “felajánlása” fejében szabadon engedjék. S még egy későbbi történet a pénzemberek különcségéről: a londoni bankár még az utóbbi években is a csekkfüzete mellett a zsebében tartotta a metró térképét, mert a nagyvárosban, hogy elkerülje a dugókat, sohasem ült autóba, és így még a tőzsdén is megelőzte versenytársait.
KAPCSOLATOK. S itt mutatunk be egy hiányos listát azokról, akikkel a Rothschildok történetük folyamán közvetlen üzleti, netán személyes, sőt baráti kapcsolatba kerültek: Heine, Rossini, Meyerbeer, George Sand, Börne, Metternich, Bismarck, III. Napóleon, Vilmos császár, Disraeli, Gladstone, De Gaulle, Pompidou, Churchill, VIII. Edward, Mrs. Simpson, Diana és Károly.
Igaz a latin mondás: tempora mutantur et nos mutamur in illis, vagyis változnak az idők, és mi is változunk velük. Következésképpen az új és megváltozott világhoz a bankárcsaládoknak is alkalmazkodniuk kellett – tudtak is. Mindig nemzetközi méretekben gondolkodtak, emiatt a globalizáció jelenségei sem idegenek számukra. Mindeközben manapság keveset hallunk róluk, mert a késői utódok igyekeznek a háttérben maradni, nem kedvelik a nyilvánosságot. Ám minden hírverés nélkül hatalmas összegeket áldoznak jótékony célokra, óriási adományokat juttatnak szociális, kulturális, művészeti alapítványoknak. Napjuk az új évezredben sem áldozott le. Ahhoz azonban nem fér kétség: a történet, amely mintegy két évszázada azzal kezdődött, hogy a frankfurti ócskás öt fia postakocsiba szállt megteremteni a Rothschildok pénzügyi birodalmát, megismételhetetlen.
