Ezernyolcszáztizennégyben ülésezett a bécsi kongresszus, amely a napóleoni háborúk után helyreállította a konzervatív monarchiák érdekeit összehangoló európai egyensúlyt. Metternich, a házigazda közben fényűző bálokat rendeztetett a magas vendégeknek. Ekkor született a bécsi nép ajkán a maliciózus és máig élő kiszólás: “Táncol a kongreszszus.”
KÜLÖNÖS IDŐZÍTÉS. Azóta a stílus és a fogalmak jelentése egyaránt változott. Ma mégis azt mondhatjuk: “Táncol a NATO”. Persze nem a szó metternichi értelmében. De azért kétségtelenül “áll a bál”. No, nem azért, amire az olvasó joggal gondol. Nem a Foreign Affairs, az Egyesült Államok legbefolyásosabb külpolitikai folyóiratában megjelent cikk miatt, amely alaposan “leszúrta” Magyarországot a vállalt NATO kötelezettségek nem-teljesítése miatt. Rejtély, hogy a cikk miért született, és miért most. A bírálat ugyanis logikailag csak az Orbán-kormány négy évére vonatkozhat, hiszen megemlíti, hogy az új kormány igyekszik korrigálni a régi eltévelyedéseket. Ám akkor miért néhány nappal Medgyessy Péter washingtoni útja elé időzítették? A másik talány, hogy a Washington Post tudósítója miért éppen most számol be arról a beszélgetésről, amelyet májusban folytatott Juhász Ferenccel, az új kormány honvédelmi miniszterével.
Csupán a Medgyessy-vizit után derül majd ki, hogy egy pohár vízben dúl-e a vihar, vagy hivatalosan is nagyon komoly ügyről van szó. Addig mindössze három dolog bizonyos.
Először: a Foreign Affairs igen magas akadémiai szinten ugyan, de a befolyásos szerzők magánvéleményét tükröző cikkeket közöl. Ezt még impresszumában is megerősíti.
Másodszor: a cikk a keddi amerikai részleges kongresszusi választások küszöbén jelent meg. Az amerikai közvélemény ma már Bush elnök Irak-ellenes preventív háborús terveivel kapcsolatban erősen megoszlik. (A legújabb adat: 50 százalék pro, 42 százalék kontra.) Nem tudható, hogy a cikk melyik lobbi érvrendszerének támogatására íródott.
Harmadszor: amikor az Orbán-Torgyán-alku trónra emelte a Fidesz vezérét, az új kormányfő elképesztő árat fizetett. Az még legalább formálisan valamennyire indokolható volt, hogy az agráriumot, ezt a belgazdaság és az uniós belépés szempontjából sorsdöntő tárcát Torgyánra bízta. Az viszont már (elnézést) nemzetközi közröhej tárgya lett, hogy milyen kézbe került a Honvédelmi Minisztérium és a parlament honvédelmi bizottságának vezetése. Orbán Viktor intelligenciája – a választások óta mutatott abszurd magatartása ellenére – ma sem kérdőjelezhető meg. Tehát tudatosan dobta alkalmatlan kezekbe a honvédelem ügyét. A harmadik kérdésre így csak egy logikus válasz marad: fontosabbnak tartotta a Torgyánnal folytatott kergetőzést, mint az ország honvédelmi érdekeit és a vállalt NATO-kötelezettségek teljesítését.
TÖRÖKORSZÁG KÖZBESZÓLT. A mi számunkra ez a fontos, de azért a NATO-ban ma nem emiatt áll a bál. A prágai csúcs előtt a “kongresszust”, a NATO vezetőit Ankara táncoltatja meg. Törökország, amely az amerikaiak geopolitikailag sorsdöntő pozícióban lévő, és Európa meg a NATO egyik legnagyobb és legütőképesebb seregével rendelkező hatalma. Vasárnap, két nappal az amerikai választások előtt, a török választási küzdelemből egy iszlámista párt került ki győztesen, abszolút többséget szerezve a parlamentben. A szakértők most arról elmélkednek, hogy ez “nem olyan” iszlám rokonszenvű párt, mint a többi. A tény azonban tény marad. Mint mondani szokták, két eset van. Az egyik: a győztes párt elfogadja a hadsereg vezérkarának gyakorlati végrehajtó hatalmát. A hadsereg garantálja ugyanis Musztafa Kemál, a török köztársaság alapítójának és “atyjának” egyedülálló örökségét: a szekularizált, világi típusú mohamedán köztársaságot. Ennek a védelmében 1960 óta négyszer buktatott kormányt a török tábornoki kar. Ez lenne hát a második lehetőség. Bármelyik valósuljon is meg a két változat közül – az Irak elleni akció stratégiai feltételei ma már nem ugyanazok, mint egy héttel ezelőtt voltak.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
