Monte Carlo után, de még Baden-Baden előtt tartanak a viszontbiztosítók – e kies nyaralóhelyek a viszontbiztosítási szereplők hagyományos két nagy őszi találkozójának színhelyei. Ám minthogy a francia Riviéráról még nem jutottak el Németországba, a jövő évre vonatkozó változásokat egyelőre csak találgatni lehet. Mert bár a viszontbiztosítók vezető társaságai az előbbi randevún döntenek a majdani trendekről, konkrétumokról csak október végén tárgyalnak a társaságok kockázatkezelői és a potenciális vásárlók.
Áremelés minden bizonnyal lesz, és a kockázataikat is nyilván szűkítik a viszontbiztosítók. Erre nemcsak az idén elszenvedett károk ösztönzik a társaságokat, hanem együttesen az utóbbi, rossz kárstatisztikájú esztendők. Nem csupán a nyereségük apadt le néhány év alatt, hanem az úgynevezett biztosítástechnikai eredményüket, a tartalékaikat is megtépázták a nagy károk, így mindenekelőtt ezeket kell feltölteniük. Az utóbbi másfél évben a viszontbiztosítók legfeljebb 10-15 százalékának nem csappant meg a tőkéje, a nagy cégek pedig alaptőkéjüknek akár a 20-30 százalékát veszthették el. Most az emelt díjakkal, az egyre több kizárással minél több tőkét szeretnének bevonni.
Néhány cégnek annál is inkább szüksége van erre, mert nyeresége jelentős részét befektetéseikből szerezte, erre pedig ma a lankadó részvény- és kötvénypiacokon nemigen adódik lehetőség. Többek között a Münich Re gyakorlatáról járta az a hír, hogy egy-egy ügyfél viszontbiztosításakor a kockázati megfontolásokat megelőzték a befektetői várakozások. Az a számítás tehát, hogy a cég a befolyó díjbevétellel összességében hatalmas tőkepiaci szereplőként fellépve akkora befektetési profitra tesz szert, amely alkalmasint a viszontbiztosítási veszteségeket is ellensúlyozza.
A következő esztendő mindazonáltal már a harmadik dráguló év lesz. A díjemelési folyamatot valójában az 1999 decemberében Európa nyugati felén tomboló két nagy vihar indította el. Mindennek a hatását – kis fáziskéséssel – 2001-ben egy csapásra megháromszorozódott díjakban tapasztalhatták meg a francia, belga, dán érintettek. Ezt 2002-ben – elsősorban a New York-i WTC tragédiája miatt – újabb többszörözés követte. A hazai társaságok 100-500 százalékos emelésről adtak számot – az ötszörös díj az üzemszünet-biztosításokat érintette (Figyelő, 2001/40. szám).
Pusztító természetA biztosítási ipart elsőként tizedelő természeti katasztrófa 1906-ban a San Fransiscó-i földrengés volt. A kár 350 millió dollárra rúgott; becslések szerint egy hasonló földrengés ma 80 milliárd dollárnyi kárt okozna. Európa téli viharai 1990-ben 10 milliárd dollárnyi, az Andrew hurrikán 1992-ben az Egyesült Államokban 17 milliárdnyi, a Los Angeles-i földrengés 1994-ben 15 milliárd dollárnyi kárkifizetési terhet rótt a biztosítókra. A valós kár ennél mindegyik esetben jóval nagyobb volt: az európai viharok esetében a fenti összeg duplája, az Andrew-nál jelentkező értéknek több mint háromszorosa, a kaliforniai földrengésénél fellépő summának pedig az ötszöröse. Az idén nyáron Ausztriában és Csehországban 3-3 milliárd euró, Németországban 10-15 milliárd, Európa többi részén együttesen 15-25 milliárd euró az eddig felmért kár. Ausztriában és Németországban ennek kevesebb mint az egytizedét, Csehországban a harmadát fedte biztosítás, Európa többi részén pedig összesen 2-5 milliárd eurót fizetnek ki a biztosítók.
CÉGES DRÁGULÁS. Már az büszkélkedésre adhatott okot a piacon, ha a katasztrófa-biztosításoknál végül sikerült az előző évi viszontbiztosítási díj kétszerese alatt maradni. Ebben az segített, hogy az illető biztosító portfólióját javarészt kis családi szerződések teszik ki, s jóval kisebb részarány jut az egyetlen kár nyomán is tetemes kifizetést jelentő nagy vállalati vagyonbiztosításokra. Összességében a vállalati vagyonbiztosításoknál volt nagyobb a díjemelkedés, lévén hogy itt relatíve kis területre összpontosul nagy érték, így a csődöt akár egyetlen káresemény is előidézheti.
A biztosítók egy része ugyanakkor igyekezett az ügyfeleit megkímélni a díjemelkedéstől, vagyis a drágítást a költségek átrendezésével “szétporlasztani”. Ezzel együtt nagy részük már akkor is igen diszkréten nyilatkozott a díjszabáson belül a viszontbiztosítói hatásokról. Mindenesetre a nagy társaságok hangoztatták: jó viszontbiztosítói kapcsolataiknak köszönhetően még mindig visszafogottan érintették őket az események. Amúgy pedig a díjak újra a 8-10 évvel ezelőtti szintre kúsztak fel – az azóta eltelt időszakot ugyanis a szoros verseny és a viszonylag kedvező kárstatisztika nyomán meglehetősen nyomott árak jellemezték.
Az itthoni szakemberek most mindezek ellenére is azt remélik, hogy a tavalyi jelentősebb emelés, valamint a környező árvizekhez képest az itteni visszafogottabb károk miatt nem szabadulnak el Magyarországon az árak. Annak ellenére sem, hogy általában nehezebb viszontbiztosítási fedezetet találni, kisebb a kínálat a megtépázott alaptőkék miatt, amit egyébként is csökkent a piac és a társaságok konszolidációs szándéka.
Egyes viszontbiztosítók azt jelezték, hogy fő piacaikra összpontosítanak és kivonulnak e régióból. Ugyanakkor – soraikat rendezendő – a nagy viszontbiztosítók szorosabban kötik magukhoz leányvállalataikat. Elvesztette a közelmúltban függetlenségét a Münich Re tulajdonában álló Americen Re és a Victoria, s tavaly teljesen magába olvasztotta a Bayerische Rück-öt a Swiss Re, pedig az már közel nyolcvan éve volt különálló intézményként a svájciak többségi tulajdonában. Márpedig ha elvesznek e külön viszontbiztosítók, nem biztos, hogy ügyfeleiket az anyacég ugyanakkora biztosítással átveszi.
Mindezen túl a kockázatokat is alaposabban méregetik. Már tavaly, az Amerikát ért terrortámadások után, igen vad forgatókönyvek születtek. A szakemberek azon “agyaltak” például, vajon milyen, eddig soha föl sem merült, ember okozta káresemények következhetnek még be – amit aztán védekezésképpen persze rögtön ki is zárnának a szerződéseikből. Egészen 2001-ig ugyanis azt gondolták, hogy a legnagyobb fizetési kötelezettséget mindig is az elemi csapások róják majd rájuk. Tavaly ősztől az “emberi közreműködéstől” sem tekinthetnek többé el.
Kockázati paszszokA viszontbiztosítás az egyik módszer a biztosító által vállalt kockázatok kezelésére. A biztosító egy másikkal olyan szerződést köt, amelynek alapján az utóbbi is részesedik a díjakból, illetve részt vesz a károk ellensúlyozásában, mégpedig az adott viszontbiztosítási fajta szabályai szerint. Ezeket a szerződéseket többnyire ugyancsak viszontbiztosítják, azaz a kockázatokat “továbbporlasztják”.
ÚJ SZÁMÍTÁSOK. A viszontbiztosítási tevékenység újragondolása a díj számítási módjának átalakítását is magával vonta. Egy tűzkárról például eddig úgy gondolkodtak, hogy egy épület akkor tud elpusztulni, ha teljesen leég, ám egy városban, ahol vannak tűzbiztonsági berendezések és működik tűzoltóság, a biztosítók nem tartották valószínűnek, hogy ez be is következik. Ehelyett azt kalkulálták, hogy a tűz az épület mekkora hányadában tehet kárt, s csak ezt a részt vonták a biztosításba és a díjfizetésbe. A WTC esetében például úgy tartották, hogy egy-egy toronynak legfeljebb tíz százalékát rombolhatja le egy tűzesemény – vagyis tíz emeletet.
Az ember okozta károk firtatása után azonban mégiscsak sorra kerülnek a természeti károk is. Ezúttal azt rebesgetik, hogy az úgynevezett arányos szerződésekből egyenesen kizárják az elemi károkat. E szerződéseknél a viszontbiztosító jelenleg minden egyes kárnál egy standard arányban – előre kikötött százalékban – járul hozzá a kárkifizetéshez (az úgynevezett nem-arányos szerződéseknél viszont abban állapodnak meg, hogy csak a nagy kárkifizetésekből veszi ki a részét a viszontbiztosítási partner). Hogy milyen típusú szerződést köt a biztosító, az több tényező függvénye: szerepet játszik benne portfóliójának összetétele, de mindenekelőtt az, hogy főként a kárait szeretné fedezni és némi haszonra szert tenni. Az arányos szerződések ez utóbbira is alkalmat adnak, bár ha egy ilyen kizárásra szánják el magukat a nagy viszontbiztosítók, és szokás szerint ezek után szinte az egész piac, akkor az fejtörést okozhat. Kérdés, vállalható-e ilyen rizikó – és vele a várható nyereség csökkenése -, vagy kifizetődőbb lenne inkább a elemi károkra is fedezetet nyújtó nem-arányos szerződést kötni.
