Az első áprilisi vasárnap előtti héten kies hazánk közvéleményét aligha lehet izgalomba hozni holmi világpolitikai ügyekkel. Legfeljebb az kelt futó érdeklődést, ha egy izraeli kisvárosban egy terrorista felrobbantja a zsidó húsvétot köszöntő ünnepi vacsora vendégeit. Az is csak azért, mert alkalmat nyújt a hazai parlamentáris neofasizmusnak egy kis választási hacacáréra arról, hogy izraeliek miért vásárolnak Pesten öröklakásokat. Egyébként a fél ország azt vitatja: kikre gondolhatott a kormánypárt nagyhatalmú szürke eminenciása, amikor egy kulturált miniesszében arra tett javaslatot, hogy az illetők fáradjanak le a pincébe és akasszák fel magukat a mestergerendára.
FELÉRTÉKELŐDŐ BALKÁN. Pedig, immár komolyra fordítva a szót, a választások győztesének komoly regionális gondokkal kell majd szembenéznie. Az utóbbi napokban Washington igényei felértékelték a régió néhány országa, mindenekelőtt Románia stratégiai fontosságát. Eddig arról volt szó, hogy a novemberi prágai NATO-csúcson a három balti ország, valamint Szlovénia és Szlovákia számíthat felvételre. Romániát és Bulgáriát úgy kezelték, hogy még “nem érettek” a tagságra.
A fordulatot az afganisztáni háború befejezése hozta meg. A Bush-kormányzat következő célpontnak a Szaddam-féle iraki rezsimet tekinti. Ezzel logikusan felvetődött az igény, hogy szárazföldi kapcsolatot kell létrehozni Törökországgal, amely a térség katonailag legerősebb NATO-hatalma, s amely minden jelentős közép-keleti akció fő támaszpontja. Az adott helyzetben ezt a kapcsolatot csak Románia és Bulgária NATO-felvételével lehet megteremteni.
Mindkét ország felismerte az új lehetőséget, s értékes – noha szimbolikus – támogatást nyújtott a közép-keleti NATO-erőknek. (Románia katonai rendőrökből álló osztagot és egy Herkules típusú szállítógépet küldött, Bulgária pedig tengerparti üzemanyag-támaszpontot nyitott meg az amerikaiak előtt.) Egy minapi Financial Times-cikk ráadásul úgy vélte, hogy “Románia józanul szembenézett múltjával, és törvények által garantált tolerancia jellemzi”. Ez meglehetősen nyílt utalás arra, hogy a magyar státustörvény vitájában létrehozott kompromisszum (Orbán-Nastase-paktum) a román fél “toleranciájának” köszönhető.
Ugyanilyen húrokat pengetett az amerikai főváros ultrakonzervatív lapja, a Washington Times. Kommentátora két cikket is küldött Bukarestből, kilenc NATO-belépésre törekvő ország hó végi értekezletéről. (Már a színhely megválasztása is jelezte a román pozíciók felértékelődését.) A Washington Times a státustörvényt mindkét cikkében regionális zavarkeltő tényezőnek minősítette. Elfogadta Nastase magyarázatát arról, hogy a törvény nem felelt meg az európai normáknak, s a korrekció a román “csendes diplomácia” sikere.
Miután a bukaresti konferencián Armitage amerikai külügyminiszter-helyettes arról beszélt, hogy a novemberi prágai csúcson a “lehető legrobosztusabb NATO-kiterjesztést” akarják végrehajtani, a három balti ország, Szlovénia és Szlovákia mellett nyilván Bukarest és Szófia is tag lesz.
MECIAR-FAKTOR. Szlovákia esetében azonban bizonytalansági tényező a “Meciar-veszély” A román és bolgár pozíciók átértékelése idején Burns amerikai NATO-nagykövet elfogadhatatlannak minősítette Pozsony tagságát, ha a szeptemberi szlovák választásokon Meciar győzne. Bukarestben az is felvetődött, hogy ebben az esetben egyes tagállamok vétóval akadályoznák meg a felvételt.
A választások utáni magyar diplomáciának az eddig mutatottnál sokkal átgondoltabban és csiszoltabban kell működnie, ha egyszerre akarja kezelni a román felértékelődést és a szlovákiai Meciar-veszélyt. És főképpen: ha meg akar szabadulni attól, hogy Brüsszelben vagy Washingtonban irritáló regionális békétlenkedőnek tekintsék.
Ehhez kellene kikerülni azt a csapdát, amelyet a bölcs Szentgyörgyi Albert így fogalmazott meg: “A politikus a következő választásokra gondol, az államférfi a következő generációkra. Az emberek megválasztják az ügyes politikust és csodálkoznak, hogy nem államférfit kaptak.”
