Nagyon lelkes, 28 éves főnöke van, aki azonban nem bírja abbahagyni a szövegelést – kért tanácsot egy olvasó szorult helyzetében a Fortune amerikai gazdasági magazintól. Mint írta, egy szobában ül a főnökével, aki egyfolytában ilyesmiket kérdez tőle: “Mit gondolsz, mibe kerülhetett ez a szék?” Előfordult már, hogy a levélíró kiment a parkolóba, hogy a kocsijában nyugodt körülmények között befejezhesse a jelentést, amelyen dolgozott. A Fortune által megszólaltatott tanácsadó azt javasolta, hogy a legközelebbi hasonló alkalommal nézzen a főnöke szemébe, s kérdezze meg tőle, mit szeretne inkább: hagyja abba a munkáját, hogy beszélgessen vele, vagy határidőre befejezze a jelentést. A tanácsadó szerint a főnök valamiféle személyes szükségletet elégít ki a sok beszéddel, ám ha kitartóan ismételgetik neki a fenti kérdést, előbb-utóbb eljut majd hozzá az üzenet.
“A vállalatoknál sok a ki nem mondott konfliktus. Ez gyakran elveszi az energiát az igazán fontos dolgoktól.”- mondja Mezei Andrea, a TMI Hungary Kft. tanácsadója. Megoldást az hozhat, ha az érintettek megértik, miért keverednek bele ezekbe a konfliktusokba, vagyis – szaknyelven szólva – miért is játsszák ezeket a játszmákat.
“Az ilyen történések a résztvevők egyikében sem tudatosulnak, az eredmény pedig mindig ugyanaz” – mutat rá F. Várkonyi Zsuzsa pszichológus, a TMI Hungary tanácsadója. Vannak például olyan emberek, akiknek előbb-utóbb mindig felmondanak, ugyanis ezt váltják ki a viselkedésükkel, s meg is találják a játszmához szükséges partnert (főnököt).
Egy embernek három szelete van – ismerteti Eric Berne amerikai pszichológus elméletét F. Várkonyi Zsuzsa. Van szülő énje, felnőtt énje és gyerek énje. A felnőtt én a “személyiség számítógépe”, jól tájékozódik a tárgyi világban, valamint önismeret és emberismeret dolgában is. A szülő én őrzi a szülőktől és más tekintélyektől hallott intelmeket, ítéleteket, előírásokat, tilalmakat, ugyanakkor a másokról való gondoskodás tapasztalatát is. A gyerek én az érzések és igények tárháza. Három kisebb részre osztható: az alkalmazkodó, a lázadó és a szabad gyerek énre.
VARIÁCIÓK. Az a kívánatos, ha a munkahelyen a felnőtt én dominál. Főnökök esetében a szülő én is erőteljes szerepet kap. A beosztottak is “szülőnek” látják felettesüket. Az a jó, ha a vezetőben a gondoskodó és az előírásokat közvetítő szülő én szelet egyensúlyban van. Ha a gondoskodó én erősebb, akkor a beosztottak szeretik ugyan a főnöküket, de nem igyekeznek megfelelni az elvárásainak. Ez a “jó anyuka” típus, s az elnevezésnek megfelelően általában nők esnek ebbe a csapdába. Ha viszont a gondoskodó én eltörpül, akkor a beosztottak félnek a főnöktől, nem lojálisak vele, s nem is motiváltak.
Néhány játszmatípusELKAPTALAK, TE GAZEMBER!
Az ilyen játszmás azt érzi, hogy a másik be fogja csapni, s ezért keresi – és meg is találja – az erre vonatkozó “bizonyítékot”. Azok válnak ilyenné, akiknek a szülei valamilyen okból nem váltak be. Az illető a “cserbenhagyó” szülőt látja a másikban, általában a főnökben.
KI A HÜLYE? Ez rivalizálós játszma: mindkét fél azt akarja bebizonyítani, hogy a másik hibázott. Gyerek-gyerek viszonyt feltételez, bár a felek ritkán elkezdhetnek viaskodni azért is, hogy ki kapja a szülői szerepet. Egy felnőtt azon gondolkozna, hogy miként lehetne megelőzni, megoldani a problémát, s nem azon, hogy ki a hibás.
RÚGJ BELÉM! Ez a játszmás esküszik, hogy az élet mindig igazságtalan vele, bántják őt, alkalmatlannak ítélik az adott feladatra. Tudattalanul úgy viselkedik, hogy tényleg így is legyen: félreérti a feladatot, hibázik, például nem készül fel az állásinterjúra, mert az utolsó pillanatig más “fontos” dolga van. Olyanok kapják ezt a szerepet, akiket a szüleik alkalmatlannak, sikertelennek ítéltek.
KÉREM A KÖVETKEZŐT! Az ilyen ember sorra váltogatja állását vagy éppen lakhelyét, partnerét, szakmáját. Olyanokban alakul ki ez a hajlam, akiket gyerekkorukban valamilyen érzékeny veszteség ért. Azt igyekeznek bebizonyítani a maguk számára, hogy ők képesek jól kibírni a nagy veszteségeket is.
Alkotó munkavégzésnél a gyerek én ugyancsak hasznos lehet, mert ebben található a kreativitás. Fontos viszont, hogy jól működő felnőtt énnel párosuljon, mert ez tereli megfelelő irányba a kreativitást: a munkatárs azt fejleszti, újítja, amire a vállalatának szüksége van.
Részben saját magunktól, részben a másokkal való pillanatnyi kapcsolattól függ, hogy éppen melyik énünk nyilatkozik meg. Ugyanazt a helyzetet többféleképpen lehet lejátszani, attól függően, hogy a szereplők milyen énjükkel vesznek részt benne. Ha vészesen közeleg egy munka befejezésének a határideje, akkor a felnőtt főnök például azt mondhatja a beosztottjának: “Kérlek, igyekezz, mert nagyon fontos, hogy ez a lista időben kimenjen.” Ha viszont idegességében így fakad ki: “A franc egye meg, hogy már megint nem tudtál odafigyelni!”, akkor tudattalanul “szülő a gyereknek” üzenetet küldött. Ekkor a beosztott jó eséllyel így válaszol: “Képtelenség huszonöt felé figyelni!”, vagyis a lázadó gyereket játssza el.
Vannak olyan játszmák, amelyekben a beosztottak tudattalanul azt igyekeznek bebizonyítani, hogy a főnök alkalmatlan. Női főnököket például gyakran meg lehet bénítani azzal, ha rájuk sütik a szívtelenség bélyegét. Ilyenkor ők megrettennek, nagyon rossznak érzik magukat, s igyekeznek “bratyizni” a beosztottakkal. Viselkedésükkel azt kérdezik: “Ugye közétek tartozom?”, vagyis gyerek-gyerek viszonyt alakítanak ki. Megoldást viszont az hoz, ha az illető felnőtt magatartást vesz fel, ehhez pedig meg kell értenie, hogy mi történik a másik emberben.
F. Várkonyi Zsuzsának is van olyan személyes tapasztalata, amikor főnökként belevonták őt egy játszmába. Jó százfőnyi szakmai csoportban lett vezető, s háromszor is megvádolták valamivel. Az első két esetben buzgón mentegetőzött, igyekezett bebizonyítani, hogy a vádak alaptalanok. Csak a harmadik esetben jött rá arra, hogy vezetőként óhatatlanul “szülőstátust” kap, s az erre beállított emberek igyekeznek lejátszani vele az úgynevezett “Elkaptalak, te gazember!” játszmát. Ekkor utánanézett játszmapartnereinek, s kiderült, hogy mindhárman sorozatosan folytattak ilyen típusú játszmákat (lásd külön írásunkat).
Nemcsak főnökök, de beosztottak számára is az a célravezető, ha a “játszmás” partnert megpróbálják felnőtt módon kezelni. Felnőttel ugyanis nem alakítható ki játszma, ez mindig “gyerekek” és “szülők” között zajlik az összes lehetséges párosítás valamelyikében. Ha tehát a főnök “A franc egye meg, hogy már megint nem tudtál odafigyelni!” típusú szemrehányást tesz, a beosztott is lefordíthatja a helyzetet a következőképpen: “Biztos azért vagy ideges, mert aggódsz, hogy nem megy ki határidőre a lista.”
KÍSÉRT A MÚLT. Abban, hogy ki válik “játszmássá”, s azon belül is milyenné, a gyerekkor meghatározó. A szerepeket a szülők osztják ki (lásd példáinkat). Ugyanakkor a körülmények is fontosak. Vannak például olyan szervezeti struktúrák, amelyek előhívják a játszmákat. Ilyen mondjuk, ha a hatáskörök nincsenek egyértelműen tisztázva, ez ugyanis hatalmi harcot – “Ki a hülye?” típusú játszmát – válthat ki. Hasonló következménnyel járnak a gyakori átszervezések is.
A játszmák elkerülésére önmagunk megismerése a legjobb stratégia. Így válhatunk ugyanis felnőtté. Ez azonban fájdalmas folyamat. “A saját ellenséges érzéseinkkel a legnehezebb szembesülni. Azzal, hogy nem is vagyok olyan nagyvonalú, mint hittem, féltékeny vagyok és hasonlók” – mondja F. Várkonyi Zsuzsa. Van, aki hiába megy tréningre, hiába segíti őt coaching (Figyelő, 2000/19. szám), nem hajlandó elfogadni, hogy lehetne változtatni. Abból sem válik azonban szuperember, aki befogadó az új gondolatokra. Önismereti tréning után is követ majd el hibákat, s lesz olyan kolléga, akivel képtelen együttműködni – de a sokk mégsem lesz olyan fájdalmas, mint korábban, mert tudatosan éli át a történéseket.
