Kezdettől fogva nyilvánvaló volt, hogy a Gazdasági és Pénzügyi Unió tervének sikeres megvalósításához Franciaország részvétele – mérete, gazdasági súlya és integrációs tradíciói okán – elengedhetetlen. A galloknak a kilencvenes évek első öt-hat évében mutatott gazdasági teljesítménye azonban korántsem volt meggyőző: az évtized elejének recesszióját követően is alacsony növekedési ráták és az ennek következtében tartósan magas munkanélküliség gyakran szolgáltak alapul olyan politikai támadásoknak, amelyek az EMU makrogazdasági kritériumrendszere ellen irányultak.
STABIL PÁLYA. Komoly eredmény volt, hogy Franciaország e támadások ellenére sem tért le a stabilitásorientált gazdaságpolitikai pályáról. E következetesség eredményeként az ország a meghatározott időre teljesítette a maastrichti kritériumokat, így 1999-ben – némelyektől eltérően – “csont nélkül” került be az egységes valutaövezetbe.
Már a kritériumok teljesítésében is segített az a fellendülés, amely 1997-től vált érezhetővé. Noha a kedvező gazdasági konjunktúra ebben az időszakban az EU-ban általános trendnek számított, Franciaország átlagon felüli növekedési rátákat mutatott fel. A GDP átlagos éves reálnövekedési üteme 1997 és 2000 között 3 százalékra rúgott, amihez hasonlóra egy évtized óta nem volt példa. E teljesítmény alapján egyes elemzések egyenesen az eurózóna motorjának nevezték Franciaországot.
A kedvező konjunktúra nyomán az 1996-os 12,4 százalékról 2001-re 8,7 százalékra csökkent a munkanélküliségi ráta. Eloszolhattak azok a félelmek is, amelyek szerint az államháztartás stabilitására vonatkozó két maastrichti mutató – az államháztartási hiány, illetve az államadósság GDP-hez viszonyított aránya – esetében a kritérium teljesítése csak egyszeri kivétel lett volna. Az infláció, csakúgy mint az eurózóna országainak többségében, az 1999-es értékéhez képest növekedett ugyan, ám még így is a legalacsonyabbak közé tartozik Európában.
A fenti tendenciák folytatására alapozva az elemzők többsége 2001-re is 3 százalék körüli növekedési ütemet prognosztizált, ám az év közepétől egyértelművé vált, hogy a korábbi lendület megtört. Annak ellenére, hogy a 2001. évi 2 százalék körüli várható GDP-növekedésével Franciaország az euróövezeten belül korántsem áll rosszul, a lassulás – amennyiben tartósnak bizonyul – megkérdőjelezheti az egyik legfontosabb hosszú távú gazdaságpolitikai célt, az elért eredmények ellenére még mindig magas munkanélküliségi ráta további visszaszorításának megvalósíthatóságát.
A tartós lassulás elkerülése érdekében az OECD 2001 novemberének végén kiadott országjelentésében a strukturális reformok bátor és következetes végrehajtását ajánlotta Franciaországnak. Különösen kritikusan ítélte meg a dokumentum a nyugdíjbiztosítási rendszer stabilitását, továbbá arra figyelmeztetett, hogy a költségvetési tervek nem tartalmaznak elegendő mértékű adócsökkentést.
BORÚLÁTÓK. Mindemellett az OECD a konjunktúra fokozatos javulását vetítette előre, ami Franciaország esetében 2003-ra akár ismét dinamikus növekedést jelenthet. Könnyen lehet azonban, hogy ez az előrejelzés túlzottan optimista. A francia statisztikai hivatal legfrissebb felmérése szerint a gazdasági élet szereplői legutóbb 1993-ban, vagyis a recesszió mélypontján voltak ennyire borúlátóak. Az euró bevezetése tehát nem a legszerencsésebb gazdasági körülmények között ment végbe. Ráadásul a tét Franciaországban, ha lehet, még nagyobb, mint az eurózóna legtöbb országában: alig néhány hónappal az egységes pénz bevezetését követően ugyanis általános választásokra kerül sor. Noha az euró sikere, illetve használatának esetleges problémái igencsak kevéssé köthetők egyes politikai pártokhoz, az ezzel kapcsolatos vélemények nyilvánvalóan befolyásolják majd a választások kimenetelét. A mandátumának szintén végére érő jobboldali államfővel társbérletben kormányzó szociáldemokrata kabinet már csak ezért is nagyon sokat tett tavaly annak érdekében, hogy az új pénzt megfelelően felkészülve fogadhassa a lakosság. Tavasszal elválik, hogy elegendő energiát fordítottak-e az euró népszerűsítésére.
