Közeledvén az év végéhez, fokozatosan kezdetét veszi a választási kampány utolsó szakasza. Nem mondhatjuk, hogy “kezdetét veszi a kampány”, mert a közhangulat olyan, mintha ez a kampány már évek óta zajlana.#<# A Fidesz-MPP kormányzásának csaknem négy éve ugyanis azzal az újdonsággal szolgált, hogy kampányelemek és kampánytechnikák dominálták a normál politika dolgos hétköznapjait is. Maga az ezredforduló is egyetlen nagy kampány volt, millenniumi zászlóátadásokkal, tűzijátékokkal, tromfokkal és ellentromfokkal. A mediatizált politika hazai térhódításával a kampány beköltözött az életünkbe. A píár a politikacsinálás szerves része lett.
KONCEPCIÓZUSAN. Ennek egyik régi-új eleme, hogy immár nemcsak a pártok kampányolnak, hanem a kormány is. Olyan politikai elemeket használnak újra, amelyekre az ifjabb generációk már nem emlékezhetnek: ez pedig a központilag vezényelt sikerpropaganda és egy kormányzati terv (a Széchenyi-terv) kampánytémává emelése. A Fidesz kétségkívül újat hozott azzal, hogy intézkedéseit egy nagy ívű koncepció elemeként igyekszik bemutatni. Ezt az előző kormány azért nem tehette meg, mert amire hivatkozhatott volna – a Bokros-csomagra -, az inkább negatív érzelmeket hívott elő a társadalomból. A Bokros-csomagot – habár gazdaságilag sikeres volt – politikailag azért nem lehetett “eladni”, mert nem egyetlen kormányzati ciklusra készült, s ami egy cikluson belül megvalósult belőle, az megnehezítette az állampolgárok mindennapi életét. A csapdahelyzet abból származott, hogy a mély transzformációs válságot követő gazdasági ciklus jóval hosszabbnak bizonyult a négyéves politikai ciklusnál. A Bokros-csomag egyensúlyjavító és növekedést serkentő makrogazdasági hatásai ugyan már láthatók voltak az elit számára, de annak hasznait nem “terítették szét” a társadalomban. Habár a csomagot úgy prezentálták, mint a piacgazdaságra való áttérés mérföldkövét, az átlagember számára az inkább a folyamatos “nadrágszíj-meghúzó” gazdaságpolitika újabb drasztikus lépéseként jelent meg.
A Fidesz a privatizáció után megmaradt állami erőforrásokat igyekezett koncentrálni, s az állam erőteljesebb szerepvállalásával állampolitikai szervező elvvé emelte az osztogatást. Ennek példája a gazdaságban a közbeszerzési törvény kikerülése, a kultúrában pedig a pályázati rendszer elsorvasztása volt. E fordulat hosszú távú politikai célja a jobbközép politika személyi, szervezeti és szellemi hátországának kiépítése. Ezt a célt szolgálta a társadalom kettéosztása. A Fidesz által elkezdett politikai modernizáció állam által vezérelt, egycentrumú, súlypontkijelölő, klientelista modernizáció. Nem az adócsökkentésre került sor – amit beígértek -, hanem az adó-visszaigénylés lehetőségének kiszélesítésére az állam által preferált értékek alapján. Nem a szegénység ellen vette fel a harcot a kormányzat, hanem a középosztály – és azon belül a fiatal, családos munkavállalók – lecsúszása ellen.
A kormány úgy mutatja be tevékenységét, hogy az a magyar középosztályra irányuló polgári felemelkedési program része. Ezzel egyszerre próbálja kielégíteni a nemzeti érzületet, a meritokratikus (érdem szerinti) osztogatás iránti igényt és megfogalmazni a politikailag leginkább “számító” – mert szavazni járó – középosztály vágyait. Az ezredforduló “magyar álmából” következő “magyar csoda” azt ígéri, hogy az ország felvirágzása nem külső hatásokon múlik, hanem az ország lakóinak munkáján: függetlenül attól, fölvesznek-e minket az Európai Unióba vagy sem, illetve előbb vesznek-e fel vagy utóbb, országunk a maga erejéből is képes a felemelkedésre.
NEM ESÉLYTELEN. E program kétségkívül voluntarista, de minden korrupciót gerjesztő, visz-szatetsző vonása ellenére nem esélytelen, mert egyszerre játszik racionális és érzelmi húrokon. Állam által vezérelt sikeres modernizációs programokra volt már példa a történelemben, például a Kemal Atatürk vezette “ifjútörökök” Törökországában. A Széchenyi-tervbe becsomagolt “magyar csoda” ígérete persze könnyen illúziónak bizonyulhat egy recesszió sújtotta globális gazdasági térben. Tájékozott embereknek kevés kétségük lehet afelől, hogy nem lesz olimpia 2012-ben Budapesten, de ez a célkitűzés – reális esélyeitől függetlenül – megdobogtathatja kevésbé informált honfitársaink szívét. Ami az Orbán-kormány “jövőépítő” projektjében ellenzéki oldalról cinikus játszmának tűnik, az a kormányzati píár szempontjából éppen annak kiszámítását jelenti, hogy a politikai üzenetek nem egyetlen célközönségnek szólnak, s azokat különböző társadalmi rétegekre szabva kell belőni. A kampány egész pályás, de differenciált.
A kérdés csak az, hogy a kormány kampányol-e, avagy a kampány kormányoz.
