A vadászgépek beszerzése stratégiai döntés, nem csupán a szó katonai értelmében, hanem annak a hadsereg egészére gyakorolt hosszú távú hatásai miatt.#<# Legalább ilyen fontos azonban, hogy nincs a védelmi arzenálunknak még egy olyan eleme, amely ennyire meghatározná, milyen mértékben kapcsolódhat be a nemzetközi katonai munkamegosztásba a jövőben a magyar haderő. Márpedig ez a kérdés egyre inkább előtérbe kerül - miközben az ország területi védelmét jelentő hagyományos honvédelem fokozatosan háttérbe szorul.
NEM NATO-KOMPATIBILIS. A magyar biztonság kérdése csak a NATO – és kisebb részben az Európai Unió – összefüggésében értelmezhető. A Gripenek beszerzéséről szóló, immár véglegesnek tűnő kormánydöntéssel pedig ez a legnagyobb baj. Ez a géptípus korlátozni fogja a magyar légierő részvételét a közös NATO-akciókban. A szövetség nem fog soha beleszólni abba, hogy a tagjai mire költik a pénzüket – azaz ebben az esetben milyen gépet vesz Magyarország -, azt azonban elvárja, hogy a kötelezettségvállalásaikat teljesítsék. Beleértve az országon kívüli műveletekben való részvételt is. Ezek a gépek viszont minden ellenkező állítás dacára nem rendelkeznek olyan megfelelő harci tapasztalattal, hogy szükség esetén részt vegyenek a közös légi hadműveletekben – azaz valójában nem alkalmasak arra. Egyetlen NATO-tagállamban sem kerültek ugyanis rendszeresítésre. A valójában technológiai előrelépést sem jelentő, a fejlesztés elejéről való Gripenek a légierőt döntően továbbra is határainkon belüli tevékenységre kárhoztatják. A többi tagországétól elütő kiszolgáló technikát, személyzetet és szervizt igénylő gépek miatt a bevethetőséghez nélkülözhetetlen gyakorlatok is olyan pótlólagos költségeket okoznak majd, amelyeket józan megfontolás alapján egy kormány aligha vállalhat.
Effajta üzleteknél mindenkor szem előtt kell tartani a politikai (szövetségesi), a nemzetvédelmi és katonai, a gazdaságossági és a technológiai négyes követelményt, s nem lehet csupán az egyik szempontot kiemelni. A fizetendő ár csak szövetségesi érdekeink és kötelezettségeink, az alkalmazhatóság, az egész élettartamra vonatkozó működtetési költségek és a továbbfejleszthetőség szempontjainak figyelembevételével értelmezhető. A beszerzés befektetésekkel, beszállítói szerződésekkel, esetleg viszontvásárlásokkal történő ellentételezése (offset) sem egy, az ügylet egyéb szempontjaitól különválasztható varázslat.
Nagy hiba, hogy a repülőgépek beszerzését nem előzte meg egy átfogó – pártok fölötti – vita arról, milyen haderőre és ezen belül légierőre van szüksége az országnak. Itt lett volna a nagy lehetőség, hogy az átláthatóság kultúráját egyszer és mindenkorra meghonosítsuk, annak érdekében, hogy az adófizetők megértsék a döntések hátterét, s így azonosulni tudjanak egy-egy, a honvédséggel kapcsolatos lépéssel.
Szeptember 11-e a szövetség tagállamaiban tovább erősítette azokat a törekvéseket, amelyek célja, hogy a haderő megfeleljen az új kihívásoknak, egyben racionalizálják az erőforrásokat. Mi egyelőre elszalasztottuk a lehetőséget, hogy nemzeti konszenzus teremtődjék a honvédelemről, annak jövőjéről. A XXI. században kommunikációképes, jól felszerelt és kiképzett, hosszabb ideig hadműveletben tartható professzionális hadseregre van szükség. Ez ma nincs így. Jelentősek a strukturális problémák, hiányos a katonák felszerelése, kiképzése, gyakorlatilag nincs mobilitás, elmaradott a kommunikációs rendszer, és még hosszan lehetne sorolni. Mindennek tudatában kell tehát meghatározni a légierővel szemben támasztott követelményeket – majd a beszerzéseket.
KICSIK KÖZÖSEN. Nem árt némi radikalizmus. Felmerül például, hogy a kisebb NATO-országoknak nem kellene lemásolniuk – azaz kicsiben működtetniük – a nagyobb tagállamok védelmi szerkezetét. Ehelyett beszerzéseikben, sőt struktúráikban ki kellene alakítaniuk egy munkamegosztást, de legalábbis szoros együttműködést. Ugyan miért lenne elképzelhetetlen, hogy hosszú távon Magyarország Csehországgal, Dániával, Norvégiával vagy akár Hollandiával együtt, egymás lehetőségeinek figyelembevételével tartsa fenn a haderejét? Az egyik ország szállítási kapacitást épít ki, a másik inkább a vadászgépek működtetésére koncentrálja eszközeit. Esetleg a beszerzéseket koordinálják, s ezáltal lényegesen jobb tárgyalási pozícióba kerülnek a szemérmesnek nem nevezhető és jótékonyságukról kevéssé ismert hadiipari szállítókkal szemben. Olyan felfogásban kell kialakítani az új szervezetet, hogy az alkalmas legyen a rugalmas továbbfejlesztésre. A végcél pedig: a katonai kapacitás legyen hatékony és ésszerűen finanszírozott eszköz a magyar külpolitika eszköztárában.
