Medgyessy Péter a VOSZ elnökségi ülésén azt javasolta: kössenek egy szerződést, amelyben ő az MSZP miniszterelnök-jelöltjeként vállalja, hogy amennyiben kormányra kerül, mit hajt végre a szervezet által megfogalmazott 19 elvárásból. Kötnek ilyen szerződést?
– Korrekt ajánlat volt, de elmondtam, ez csak akkor lehetséges, ha minden kormányzásra esélyes párttal kötünk megállapodást. A VOSZ mint az első, igazán a magángazdaságot képviselő szervezet Magyarországon nagyon keserű tapasztalatokat szerzett, amikor túl közel került a politikához, sőt maga is pártot alapított. Ez egy rossz periódusa volt a szövetségnek, visszavetette működését, annyira, hogy végül újjá kellett szervezni. Akkor pedig kimondtuk, hogy a jövőben pártsemlegesen fogunk működni.
– A VOSZ ügyvezető elnökeként érthető a diplomatikus távolságtartás, magánemberként azonban kevésbé óvatos, többször is kiállt a Fidesz gazdaságpolitikája mellett. Szimpátiából? Érdekből?
– Még a legutóbbi választások előtt, 1998-ban többször elmondtam, hogy a Fidesz gazdasági programját tartom jónak és nem az MSZP-ét. Nem egy politikai párt mellé álltam tehát, hanem választottam a programok közül. Az MSZP alaposan “mellélőtt”, amikor úgy kalkulált, hogy a GDP mindössze 3,5 százalékkal növekszik majd. Hetven százalékkal alábecsülte a lehetőségeket – ennyit nem lehet tévedni! Amennyiben utol akarjuk érni Európát, akkor dinamizálni kell a gazdaságot, s én egy ilyen szellemiségű gazdasági program mellé álltam oda.
A második világháború előtti szociáldemokrata párt több vezetőjéhez családi kötődés fűz. Magánemberként a történelmi szociáldemokrata irányzat áll közel hozzám.
– Mint a piacgazdaság egyik úttörője, nem gondolja, hogy az elmúlt három évben Magyarországon a szabadpiac a kormányzati beavatkozások miatt visszaszorult, az állam szerepe pedig megnövekedett?
– Ezt nem feltétlenül és nem minden körülmények között tekintem rossznak. Tajvanon például az állam megvette a termelőeszközöket és egy speciális lízingkonstrukció keretében bérbe adta azokat a kis- és középvállalatoknak, amelyek így rugalmasan rá tudtak csatlakozni a multinacionális vállalatok tevékenységére. Nálunk ezt eddig egyetlen kormány sem volt képes megoldani. Ez óriási hiba és hiányosság.
– Ezt a hiátust hivatott betölteni a Széchenyi-terv.
– Számos működőképes modell létezik – mi magyarok azonban mindig kitalálunk valami újat. A Széchenyi-terv annyiban jelent előrelépést, hogy egyáltalán foglalkozik a kis- és középvállalkozásokkal. Szerintem igenis van helye az állami tőkejuttatásnak – inkább régiónként kellene differenciálni, azon túlmenően azonban normatív támogatásokra van szükség. Továbbmegyek: az uniós csatlakozás időszakában minden bizonnyal még több állami intervencióra van szükség annak érdekében, hogy a cégek megőrizzék versenyképességüket. Van ugyanis egy alapvető különbség mondjuk Görögországhoz vagy Spanyolországhoz képest. Ezekben az államokban fel tudtak halmozódni családi vagyonok – Közép- és Kelet-Európában erre gyakorlatilag nem volt mód.
– Nem gondolja, hogy az állami támogatás elkényelmesíti a támogatottakat?
– Görögországban tíz év alatt háromszor váltott profilt egy átlagos kisvállalkozó. Ettől a többség gyarapodott, gazdagodott és hihetetlen életszínvonal-emelkedésen ment keresztül. De ott is létezik állami támogatás. Nagy intervenciós alapokra van szükség, pont ennek a körnek a védelmében. Kinek lett volna jó, ha a benzinár-emelkedés tönkretett volna tízezer kisfuvarozót és csak a nagyok maradnak a piacon?
– Tőkejuttatás lehetett volna egy adócsökkentés is. Az elmúlt évben végre lehetőség lett volna erre, de nem került rá sor. Mely adónemek esetében látja csökkenthetőnek az adókat?
– Egyszerűen nem igaz, hogy nálunk alacsony az adóterhelés. A helyi iparűzési adó például elviselhetetlenül magas. Prága ugyanúgy szedhetne adót, mint Budapest, de mégsem szed. Másrészről az infláció letörésének legcélszerűbb formája az áfa-csökkentés volna. Az áfa tekintetében amúgy is versenyképtelenek vagyunk Európában.
– Mindenki megdönthetetlennek tűnő érveket hoz fel arra, hogy ő éppen miért nem tud adót csökkenteni: a főváros azt állítja, nem kap elég központi támogatást, ezért kell több adót szednie; a kormány pedig azt mondja, azért nem csökkentheti az adókat, mert a modernizációhoz nélkülözhetetlen fejlesztéseket kell végrehajtania, amelyek nagyon sokba kerülnek. Ön hogyan törne ki ebből az ördögi körből?
– Szerintem az önkormányzatoknál és a közszférában nem ment végbe az a változás, amely a versenyszférában igen. Az itt dolgozók termelékenységüket sokszorosára növelték, de bérük nem ilyen arányban nőtt. A közszférában közvetlenül és közvetve foglalkoztatottak száma versenyképtelenné teszi az országot Európában. Túlságosan nagy az össztársadalmi költség, ezért magasak az adók. Egészen más bérarányokra volna szükség: teljesen természetes kell legyen, hogy egy középiskolai tanár legalább háromszor annyit keres, mint egy fizikai munkás. Nincs viszont szükség belőlük ennyire: növelni kellene tehát a béreket – a létszámcsökkentéssel arányosan. Ehhez a területhez azonban nem mer hozzányúlni a politika, mert a fizikai munkások érdekvédelme messze nem olyan hatékony ma Magyarországon, mint a közszférában dolgozóké.
– Visszatérve a budapesti iparűzési adóra: nem érzi valós problémának, hogy a fővárosnak szinte alig van más forrása a fejlesztésekre?
– Ami ma Budapesten van, az már nem iparűzési, hanem egyenesen ipar-elűzési adó – ráadásul a fővárosban uralkodó közállapotok lehangolóak. A fejlesztéshez szükséges pénzeket más forrásból kell előteremteni. A Gazdasági Tanács ülésén felvetettem a miniszterelnök úrnak, hogy Budapest ne legyen a politikai csatározások áldozata. Amennyiben a főváros képes volna regionális központtá válni – félek, ezt már lekéste -, akkor öt évvel előbb érhetnénk utol az Európai Unió átlagát. Ha a kormány betartja azt az ígéretét, hogy mintegy 250 milliárd forint többlettámogatást ad a fővárosnak, akkor az nagy lendületet adhat Budapest fejlődésének. Összességében azonban – és nem csak a fővárosban – az önkormányzati finanszírozás egész rendszere megoldatlan.
– Mint aki mostanában elsősorban ingatlanfejlesztéssel foglalkozik, mi a véleménye az olyan nagyra törő koncepciókról, mint az olimpiai játékok megrendezése?
– Egy sor infrastrukturális fejlesztést – autópálya- és metróépítést, repülőtér-bővítést – mindenképpen el kell végezni. Ez egyben erősítheti Budapest regionális szerepét is. Ráadásul a világon bárhol rendeztek eddig olimpiát, az mindig jót tett a hazai gazdaságnak. Azonnal megtérülő beruházásról van szó. Egy olimpia ismertté tesz: a jó országimázs akár közvetlenül is hat, mondjuk egy hipermarketben, amikor két termék közül kell választani. Az olimpia óriási idegenforgalmat generálhatna számunkra a rendezvények előtt és után egyaránt. Nálunk – szemben Párizzsal – nem okozna gondot egy 12 ezres olimpiai falu hasznosítása sem, mert nincs elegendő egyetemi kollégiumi férőhely. Ezeket már most meg lehetne építeni azzal, hogy az olimpia idején szünetel a tanítás. Összességében nagyon kicsi az esélyünk arra, hogy ezt a meglehetősen zsíros üzletet megszerezzük – bár ha a sporttörténetet nézzük, akkor “járna” is nekünk. Amíg azonban van esély, addig dolgozni kell érte. Azt pedig egyenesen szamárságnak tartom, hogy mi, magyarok, ne tudnánk megszervezni…
– Őszintén szólva ez nekem sem tűnik erős érvnek. Azt azonban el kellene dönteni, hogy inkább az adócsökkentés a kívánatos, avagy az ilyen hatalmas projektek megvalósítása. Vagy összeegyeztethetőnek tartja a két elvárást?
– Nagyon is! A kulcsszó a három “P”, azaz a private-public partnership. Olyan fejlesztések, amelyekben a magántőke összekapcsolódik az állammal. Nagy-Britannia igazán konzervatív állam, de az elmúlt években több tízmilliárd fontnyi fejlesztést hajtottak végre PPP-konstrukcióban. Ezekhez a programokhoz tehát nem feltétlenül kell hatalmas költségvetési forrásokat mozgósítani. Az adók nem ezek miatt a projektek miatt magasak, hanem sokkal inkább azért, mert nincs egyensúly a termelőszféra és a nem termelőszféra között.
– Mi a véleménye a minimálbér radikális megemeléséről?
– Nem lehet úgy minimálbéremelést végrehajtani, hogy az állam többletadó-bevételre tesz szert belőle. Ha a teljes folyamatot nézzük, akkor látjuk, hogy gyakorlatilag ez történik: egyharmad jut annak, akinek szánjuk – tehát a minimálbért felvevő dolgozónak – és kétharmad különböző csatornákon keresztül az állam zsebébe vándorol. Azt szeretném, ha az állam nem járna jobban, mint az, aki a minimálbért kapja.
