Hogyan omolhatott össze egyetlen kardcsapás nélkül egy mérhetetlenül túlfegyverkezett, az erőszak és az elnyomás régi tradíciójával rendelkező rezsim?#<# - teszi fel e szerfelett izgalmas és megválaszol(hatat)lan kérdést Jacques Lévesque 1989 - Egy birodalom végjátéka című könyvében. A főcímmel szemben a kanadai szerző fejtegetéseinek fő irányát inkább az alcím fejezi ki: "A Szovjetunió és Kelet-Európa felszabadulása".
HÁTTÉRMUNKA. Ám ha tovább kukacoskodunk, arra a vélekedésre jutunk, hogy ennek a kissé félresikerült munkának középpontjában Mihail Gorbacsov, a “Nagy Likvidátor” (olvassunk Ilf-Petrovot) személye, tevékenysége, megítélése áll, méghozzá legfőképpen a volt kelet-európai szocialista országokkal folytatott politikája alapján. Így tehát a könyv fő érdeme mindannak bemutatása, mi is történt a kritikus években a “testvéri” országokban. Ehhez “újdonságként” a szerző bőven felhasználja az akkortájt hatalmon lévő, befolyásos politikusokkal folytatott beszélgetéseit.
A lényegre térve pedig ismét eljutunk Gorbacsovhoz, akinek az egykori népi demokráciákhoz való viszonyát ugyan már könyvtárnyi irodalom tárgyalja, de azért erről is nyilván lehet még újat mondani. És itt máris egy vitatható megállapításba ütközünk. A szerző ugyanis határozottan állítja: a kelet-európai rezsimek gyors és váratlan összeomlása vonta maga után Gorbacsov európai politikájának bukását, emiatt vesztette el kezdeményezőképességét a nemzetközi színtéren, ekkor kezdték istenigazában bírálni nemzetközi politikáját, s elsősorban ez vetett véget a Nyugaton tapasztalható “megdicsőülésének”.
Hát hogy is van ez? Nem egészen így. Nyilván ezért is érdekes Grósz Károly véleménye: “Éppen fordítva történt, azaz a szovjet rendszer elsőként bekövetkező összeroppanásából következett a kelet-európai rendszerek összeroskadása”. Hogy kinek van igaza, egyszer talán eldöntik az okosok. A recenzens a tévedés jogát szigorúan fenntartva úgy véli: a régió országaiban végbemenő változások, az ellenzéki, avagy reformmozgalmak (már ahol egyáltalán voltak) saját erejükből, Gorbacsov “testvéri segítsége” nélkül aligha vezettek volna a rezsim bukásához, a rendszerváltozáshoz.
És itt álljunk meg. Mindmáig nem tudjuk, mit is akart valójában Gorbacsov, milyen “víziókkal” szállt be a hazai és nemzetközi politika arénájába. A kanadai szakértő – szó szerint véve írásait, nyilatkozatait – úgy véli: “Gorbacsov a szocializmusnak egy egészen új modelljét akarta létrehozni, a megelőző tapasztalatok viszontagságainak nagyon is realista figyelembevételével”. Továbbá: “vegyes gazdaságot akart teremteni, piacgazdasági mechanizmusokat átvenni”. Mi több: egyfajta “harmadik utat” keresett. Ma már nem szorul bizonyításra ezeknek az elgondolásoknak, mint e velejéig korhadt rendszer reformjának teljes naivitása. Ám nem vehető túl komolyan a szerző azon meggyőződése sem, hogy Gorbacsov “jobb eredményeket érhetett volna el, ha bátrabban vállalta volna a demokratizálást, és ha elnöki kinevezése helyett 1987-ben avagy 1988-ban egy általános választáson választatta volna meg magát elnöknek, hosszabb ideig tudott volna ellenállni a konzervatívok és Jelcin rohamainak”. Hát, tudja az ördög!
Ahhoz persze nem fér kétség, hogy a Nyugat egyértelműen üdvözölte és támogatta a szovjet elnöknek a fegyverkezési verseny megállítását, a hidegháborút enyhítő külpolitikáját, az egyre sűrűbb csúcstalálkozókat és a berlini fal ledöntését követő 1989. decemberi máltai konferenciát, amely már a hidegháború végét jelentette. George Bush ugyan támogatta szovjet kollégáját, beleértve a kelet-európai változásokat, ám végig óvatos és tartózkodó volt régiónk eseményeit illetően. Nyilvánvalóan félt a hatalmas birodalomban fenyegető földcsuszamlás kiszámíthatatlan következményeitől, és nem számolt a világ második szuperhatalmának ilyen gyors felbomlásával.
Miközben állandó dicshimnuszok kísérték Gorbacsov külhoni szerepléseit, “hátországában” egyre nőtt az elégedetlenség, a glasznoszty és peresztrojka csekély eredménnyel járt, a gazdaságot csőd fenyegette, az elnök egy sor átgondolatlan intézkedése fokozta a köznép háborgását, zúgolódását. Ezért is “enyhe túlzás”, hogy “manapság hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy 1989-ben a szovjet rezsim lényegében még változatlan volt”. Amit a rideg tények bizonyítanak: az 1985-ben teljhatalmú vezető, aki ellen 1991-ben (még) sikertelen puccsot kíséreltek meg, ez év végére a FÁK megalakításával gyakorlatilag likvidálta a Szovjetuniót. És ez “sem semmi”! Közbevetőleg: mi magyarok csak örülhetünk annak, hogy nem utolsósorban a Nagy Likvidátor szíves közreműködésével visszanyerhettük régen áhított függetlenségünket, és elindulhattunk a demokrácia rögös útján.
KATASZTRÓFAVESZÉLY. Na már most, akárhogyan is vélekedünk az utolsó elnökről, az bizonyos, hogy ha 1985-ben egy Brezsnyev vagy Andropov típusú ifjabb bolsevik lesz a Birodalom első embere, a történelem másképpen alakul: a minden eresztékében recsegő-ropogó hatalom hosszú és viharos haldoklása felmérhetetlen véres katasztrófákkal járhatott volna.
A recenzens természetesen nem vállalkozhat e jelentős személyiség történelmi szerepének elmélyült megítélésére. Az egyre gyarapodó Gorbacsov-irodalom sem ad azonban még választ rá: vajon a rendhagyó és kivételes utat járt államférfi illúzióinak foglyaként, avagy tudatosan vállalt küldetésként végezte el kockázatos feladatát, a nagy Szovjetunió békés felbomlasztását. A válaszunk: ignoramus et ignorabimus, azaz nem tudjuk, és (talán) sohasem fogjuk megtudni. Vagy mégis?
