Múlt pénteken a moszkvai Bolsoj színházban ia Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) Pekingnek ítélte a 2008-as Olimpiai Játékok megrendezési jogát. Nehéz ellenállni a kísértésnek, hogy az ember ez alkalomból el ne játsszon az “olimpia” és a “politika” szavakkal. Hogy vajon az “olimpolitika” vagy a “politolimpia” abszurd szóösszetételét válassza-e, aszerint, hogy a két összetevő közül melyiknek a súlya nagyobb.
Pillanatnyilag a második változat felé hajlik a mérleg nyelve. Amikor a NOB szemlebizottsága Pekingben járt, jelentésében két negatívumot említett. Azt, hogy a város légköre mind meteorológiai, mind pedig emberjogi és politikai értelemben “erősen szennyezett”. Emberjogi csoportok sorra ostromolták a NOB kiválóságait, felróva Tibet megszállását, a Falunkung szekta és a reformot sürgetők elszigetelődését és letartóztatását, s végül, hogy az utolsó három hónapban több embert végeztek ki Kínában, mint a világ összes többi – a halálbüntetést még elismerő – országában együttesen.
Végül az alapkérdés úgy vetődött fel, hogy vagy az említett tények súlya dönt, vagy pedig az a felfogás, miszerint az olimpia rendezésével a világ legnépesebb, 1,3 milliárd lakosú országa kényszerhelyzetbe kerül, és az olimpia kiváltja majd az enyhülést.
A döntésből kitűnik, hogy a második felfogás érvényesült. A szavazás előtt a londoni Economist azt írta, hogy amikor a legutóbbi olimpiáért vívott versenyben Sydney két szavazattal megelőzte Pekinget, “az felszította a harcos kínai nacionalizmust, és Kína szomszédai attól félnek, hogy egy második visszautasítás a csalódott Kínát még agresszívabbá teheti”.
A mostani versengés finisében Peking birodalomhoz méltó nagyvonalúsággal viselkedett. Felkérte Sydney leghíresebb, hattagú szervező- és PR-csapatát a csata taktikájának kidolgozására. Ám az már aligha valószínű, hogy ez a Peter Phillips által vezetett team szerepet kapott volna a rivalizálást kísérő, részben logikus, részben logikátlan világpolitikai összefüggések gerjesztésében.
A logikus összefüggések sorába tartozik, hogy hétfőn, két nappal a NOB szavazása után, a kínai elnök hivatalos látogatásra érkezett Moszkvába, több mint három évtizedes szünet után aláírni az első orosz-kínai politikai szerződést. Tárgyalási pozícióját Putyinnal szemben most erősíti a friss győzelem glóriája.
A bonyolultabb és sok szempontból nehezen érthető összefüggés: Washington viselkedése. A pénteki döntés után, vasárnap hajnalban, az Egyesült Államok végrehajtotta a sokat vitatott rakétaelhárító pajzs tervének első sikeres kísérletét. Ez a pajzsterv jórészt Kína ellen irányul, s része a Bush-féle Fehér Ház alapvető stratégiai elképzeléseinek, amely a XXI. századi Amerika számára legveszélyesebb rivális hatalmát Kínában véli felfedezni.
Éppen ezért különös, hogy – eltérően 1993-tól, a Sydney-Peking döntés évétől – a Bush kormányzat, élén az elnökkel, valamint a képviselőház és a szenátus hűvös egykedvűséggel szemlélte a mostani versengést, sőt az utolsó héten nyíltan deklarálta semlegességét. E világpolitikai szinten logikátlannak tűnő magatartás mögött gyakorlati-üzleti szinten mégis meghúzódik egy sajátos logika. Maga a NOB ugyanis egyre inkább egy sajátos üzleti vállalkozás, a nagy multinacionális cégekről már nem is beszélve. Mindkét érdekeltség az egyre növekvő hatalmas piac lehetőségeire figyelve viselkedett.
Nem hagyható ki ebből a “politolimpia” ügyből a spanyolországi Franco-rendszer hajdani diplomatájának, Samaranch NOB-elnöknek a szerepe. Őt 1980-ban választották meg, amikor az olimpiai mozgalom súlyos pénzügyi nehézségekkel küzdött. Most, amikor több mint két évtized után lelépett a színről, dúsgazdag NOB-ot hagyott örökségül. (Elnöksége alatt csak a televíziós jogokból 12 milliárd dollár áramlott a NOB kasszájába.) Ugyanakkor hajlamos volt abszolút politikai kompromisszumokra is. A Moszkvából az akkori “tábor” országaira kényszerített 1984-es ostoba bojkott után a Német Demokratikus Köztársaságot rá akarta venni, hogy vegyen részt az 1988-as szöuli olimpián, s ennek érdekében a legmagasabb olimpiai kitüntetéssel tisztelte meg a bukás küszöbén álló keletnémet diktátort, Erich Honeckert.
Egy neves angol sporttörténész a minap azt írta, hogy Pierre de Coubertin báró, az olimpiai eszme újjáélesztője óta, éppen üzleti érzéke és kompromisszumkészsége okán, Samaranch volt a mozgalom legjelentősebb vezetője.
Pestiesen szólván, a bárót nem ezért szerettük.
