Az évek során fokozatosan húzódott északról dél felé a Jugoszlávia széthullását kísérő háborúk övezete. Valamikor március és április fordulóján elérte Macedóniát, amely északon Koszovóval, nyugaton Albániával, keleten Bulgáriával, délen pedig már egy stratégiailag rendkívül kényes helyzetben lévő NATO-tagállammal, Görögországgal határos. Az amerikai katonai vezetést és a NATO főparancsnokságát gyötrő lidércnyomás mindig is az volt, hogy egy macedóniai háború a NATO két, feszült viszonyban lévő tagját, Görögországot és Törökországot ellenfélként sodorhatja bele egy macedóniai polgárháborúba.
A macedón állam etnikailag rendkívül sebezhető és ingatag. Amikor 1992-ben leszakadt Jugoszláviáról és függetlenné vált, a görögök tiltakoztak az ellen, hogy Macedón Köztársaságnak nevezzék, mert Görögország északi körzete is ezt a nevet viselte. Bulgária mindmáig úgy véli, hogy a szláv macedónok nyelve csak “bolgár dialektus”. A lakosság csaknem harmadát kitevő albánok pártjai pedig az ország föderatív átalakítását követelik.
BALKÁNI ABSZURD.Még balkáni viszonylatban is abszurd, hogy a régió talán legfontosabb amerikai stratégiai érdekterületét a koszovói albánok “felszabadító hadserege” (UCK) fenyegeti, amely a Koszovó miatt indított amerikai légi háború árnyékában jöhetett létre. Előretolt osztagai a hónap derekán már a főváros, Skopje repülőterét fenyegették, amely a NATO egyik legfontosabb utánpótlási bázisa a Balkánon.
Washington ekkor kezdett ébredezni. Holbrooke, aki a Clinton-elnökség legsikeresebb és legrámenősebb balkáni közvetítője volt, azt mondta: a horvát, a boszniai és a koszovói konfliktus után küszöbön áll a negyedik háború. Utóbb Holbrooke és a tőle belpolitikailag messze jobbra álló republikánus amazon (és hajdani ENSZ-nagykövet) Jeanne Kirkpatrick közös nyilatkozatban kiáltották: “A NATO ne engedje szétrombolni Macedóniát.” Később Trajkovszki macedón elnök levélben kérte a NATO segítségét. Ez azt jelenti, hogy (nem úgy, mint Bosznia és Koszovó ügyében) a NATO-nak nem kell kérnie az ENSZ hozzájárulását.
Az Atlanti Szövetség mozgási szabadsága így elméletileg megnőtt. A gyakorlatban ennek ellenére úgy viselkedik, mintha nem érzékelné a “negyedik háború” veszélyére figyelmeztető jeleket. Június 20-án a NATO vezetése úgy döntött, hogy körülbelül 3 ezer katonát küld Macedóniába, de csak 30 napig maradhatnak. (Boszniában több mint öt éve 20 ezer ember állomásozik, Koszovóban pedig 1999 óta 40 ezer.) A csapatok elküldésére csak akkor kerülhet sor, ha a macedón hadsereg és a betört UCK-egységek tartós fegyverszünetet kötnek, továbbá politikai megegyezés jön létre a szláv többség pártjai és a macedóniai albán kisebbséget a skopjei koalícióban képviselő két párt között, s végül az UCK kijelenti, hogy önként leteszi a fegyvert.
A valóságban nincs tartós tűzszünet; a legutóbbi fegyvernyugvás múlt vasárnap reggel kezdődött, de estére már megszegték. A koalíció szláv és albán pártjai nem tudnak megegyezni, mert a két albán párt föderációt, elnökhelyettesi pozíciót és a kormány döntéseivel szemben vétójogot követel. Az UCK pedig nem azért vette kézbe a fegyvert, hogy önként letegye.
Kiélezetten fogalmazva: úgy tűnik, a NATO e fontos balkáni misszióra csak akkor küldene csapatokat, ha már nincs is rájuk szükség. Emellett a 3 ezres kontingenst amerikai csapatrészvétel nélkül állítanák össze, brit, francia, spanyol, görög, cseh, norvég és holland közreműködéssel. Washington logisztikai és elektronikus felderítési segítséget nyújtana.
POZÍCIÓHARCOK. Miért e könnyelműnek tűnő tánc egy amerikai érdekeket is veszélyeztető új, mind fenyegetőbb balkáni polgárháború vulkánjának a tetején? A válasz a Bush-kormányzat belső pozícióharcaiban keresendő. Különösen abban a változásban, amelyet a Bush-csapat eredeti terveinek a valósággal való szembesülése kényszerített ki. A kormányon belüli katonai vonal azzal a követeléssel indult, hogy fel kell hagyni a Clinton-típusú békefenntartó missziókkal, a Balkánról pedig fokozatosan ki kell vonulni. Bush európai körútja során kénytelen volt rádöbbenni, hogy ez megvalósíthatatlan, és a Balkán ügyében azt ígérte Európának: “együtt mentünk be, együtt jövünk ki”. Mihelyt az elnök hazatért, újra érezhetőbbé vált az aktív európai missziókat ellenző katonai szárny nyomása. Ennek a következménye lett a teljesíthetetlen feltételekhez kötött NATO-fellépés terve és a szinte frivolnak tűnő tánc a kráter peremén. Mintha feledésbe merült volna a későn megkezdett boszniai fellépés és a szövetségesből ellenfelet teremtő koszovói beavatkozás leckéje.
