Becsapták-e az indiánokat

Visszavonhatatlanul legördül a függöny a XX. századra és válaszra vár a Vörösmarty után szabadon megfogalmazott kérdés: ment-e a közgazdászok által a világ elébb?#<#
Jó alkalmat kínál a töprengésre Todd G. Buchholz A gazdaságon innen és túl című színvonalas és egyben szórakoztató könyve, amely alapos áttekintést nyújt a közgazdaságtan jelen állapotáról, különös tekintettel az e tudományág nemes művelőiről alkotott nem mindig hízelgő véleményekre. Az utóbbiakkal kezdve, lássunk néhány példát: egy papagáj is lehet közgazdász, csak meg kell tanítani, hogy azt rikoltozza: kereslet és kínálat; azok választják ezt a szakmát, akik könyvelőnek alkalmatlanok; komor tudósok ők, akik unalmasan tanítanak és szeretnek a számokról halandzsázni; imádnak új statisztikai összefüggéseket felfedezni, mert így esélyük nyílik a halhatatlanságra. Komolyabbra fordítva: veszélyesek is lehetnek, mert ha rossz tanácsaikat a kormány megfogadja, emberek sokaságát taszíthatják nyomorúságba. Ezek után a tudomány is megkapja a magáét. A legtalálóbb minősítés: “a közgazdaságtan olyan, mint egy rossz bifsztek: száraz, szívós és ízetlen”.

NEM CSUPÁN ELMÉLET. Ám mélységesen téved, aki azt hiszi, Buchholz szentírásnak tartja e súlyosan elmarasztaló vélekedéseket. Sőt. Könyve valójában hathatós és nyomós válasz ezekre a gyilkos vádakra. “A vádlottak” védelmében hangsúlyozza: közgazdászokra feltétlenül szükség van, hiszen “az élet a közgazdaságtan maga”, “a való élet ugyanis abból áll, hogy állást találjunk, túléljük a recessziót, megküzdjünk az inflációval, pénzt tartalékoljunk nyugdíjas korunkra”. Egyébiránt – folytatja – “a legnevesebb közgazdászok keményen dolgozó tudósok voltak, sokuk jótét lélekként annak módját kutatta: hogyan lehetne jobbá tenni a világot”. Következésképpen e könyv és szerzője – aki 1989 és 1993 között a Fehér Ház tekintélyes tanácsadója (is) volt – ahhoz kívánt segítséget nyújtani, “hogy mindenki megtervezhesse a maga útját és ne kelljen passzívan tűrnie a gazdaság packázásait”.

Nos, meggyőződéssel állítható: ezt a magasztos célt a szerző teljes mértékben elérte, s ezzel azt is, hogy “a szívós és ízetlen bifszteket egy kicsit átsüsse és megpuhítsa”. Munkája bemutatja: hogyan, milyen szabályok szerint működik napjaink piacgazdasága – magyarán: a modern kapitalizmus -, milyen veszélyek fenyegetik és hogyan lehet ellenük védekezni. Sok más mellett részletesen foglalkozik a vállalatok talpon maradásának és fejlődésének lehetőségeivel és módozataival, nagy teret szentel a “világot mozgató pénznek”, a finanszírozás és befektetés kényes kérdésének. Buchholz logikus felépítésű, jól áttekinthető – az alcím szerint – közgazdasági gyorstalpalója mindössze 350 oldalon bevezeti a közgazdaságtan rejtelmeibe azokat is, akik eddig idegenkedtek a száraz diszciplínától. Ez pedig nem kis teljesítmény. Mégsem ezért szeretjük, hanem könnyed és világos stílusáért, na meg azért, mert szellemes hasonlataival, valódi és kitalált adomáival, történeteivel bonyolult fogalmakat, szövevényes összefüggéseket tud megvilágítani.

RÉGI BÖLCSESSÉGEK. E – kis túlzással – magasztaló méltatás azonban legalább rövidre fogott igazolást is igényel. Kíséreljük meg: “Ne tedd az összes tojást egy kosárba.” A befektetésekre vonatkozó, nem túl eredeti felszólítást tartja Buchholz a gazdaságilag legbölcsebb mondásnak, amit ma már bonyolult matematikai modellek is alátámasztanak. Mi több: “Modigliani és Tobin részben ezekért a kutatásaikért kaptak Nobel-díjat, amelyek e Lúdanyóhoz méltó bölcsességet igazolják” – írja. “Komolyabb példa: a XVII. században a hollandok 24 dollárért – és némi gyöngyökért – vásárolták meg New York majdani központját, a Manhattan-félszigetet. A szegény indiánokat tehát csúnyán becsapták. De talán mégsem. Paul Samuelson ugyanis kiszámította, hogy ez az “aprópénz” ma többet érne, mint a Manhattanen lévő összes ingatlan együttvéve. Ennyit a pénz értékváltozásáról és a pénzügyi rákfenéről, az inflációról, ami “az ókori Rómától kezdve számos rendszert rohasztott meg”. Egyébként – mint olvassuk – “az 1970-es évekbeli (amerikai) inflációval egyetlenegy fickó járt jól: Sam bácsi”. (Mint ahogy mifelénk is a központi költségvetés.) A befektetésekről írja: a szabadpiaci rendszerben leginkább a gazdagok engedhetik meg maguknak a kockázatosabb, de magas nyereséggel kecsegető invesztíciókat. Ámde a kevésbé jómódúak is gyakran kénytelenek kockáztatni, “különben a tolvaj infláció és a mohó adóhatóság semmit sem hagy nekik”.

Minden ellenkező feltételezéssel szemben az érdemdús professzor nagyon komolyan veszi a szakmáját. Ezért is állítja: az olyan absztrakt fogalmak, mint kereslet és kínálat, nem absztrakt egyedeken “csattannak”, és valódi családokat tehetnek tönkre. Keveset ír a jövőről, de azzal sem ad okot az örvendezésre. Fejtegetései azt sugallják: valóban sok mindent tudunk a gazdaságról, ám messze nem mindent. Talán ezért is idézi Sam Goldwin filmmágnás elmés mondását: “Soha ne bocsátkozzunk jóslásokba…” Ő maga pedig úgy véli, “egyetlen közgazdász sem bizonyult oly megbízható jósnak, mint (a bibliai) József Egyiptomban”. Hozzáteszi: feltehetően azért, mert mi rossz helyen keresgélünk. Tekintsük ezért e tartalmas könyv végső tanulságának: igyekezzünk a jövőben jó helyen keresgélni. Talán sikerül.