Rajongok a derűs, jókedvű étkezésekért. Hiába jó a konyha egy sznobizmustól és előkelőségtől roskadozó lokalitásban, ha az embernek az étel mellé nyársat is kell nyelnie. Nagyobb gyönyörűséget elképzelni nem tudok, mit egy mediterrán ország tengerpartján vagy kikötőjében, egy kisvendéglő teraszán derűsen diskurálva, a tenger gyümölcseit falatozva üldögélni. A jókedv a jó konyha elengedhetetlen fűszere.
Ilyen déliesen jókedvű helyre leltem a lehető legvalószínűtlenebb környezetben, a város egyik legkedélytelenebb, azt is mondhatnám, hogy ronda utcájában, a Zichy Jenőben. Szűk utca, feketére koszolódott bérházak, pocsék udvarok: annál nagyobb teljesítmény, hogy ebben a városi sivatagban sikerült egy hamisítatlan mediterrán hangulatú, derűs oázist létrehozni. Mely ráadásul valóságos kombinát (bár ez a kedélytelen ipari képzettársításokat idéző szó illik hozzá legkevésbé): étterem, kávézó, tetőterasz, galéria, és egy színpad, melyen kitűnő és változatos műsorok zajlanak. Ez a bűbájos hely az Articsóka.
Nem tudom, kié volt az ötlet, de merész és nagy fantáziára vall, ugyanakkor tulajdonképpen logikus. Hol volna nagyobb éhség a közönségben egy ilyen derűs oázisra, mint a város sötét szívében, ahol a legvalószínűtlenebb? Úgy látszik, az ötlet bevált, híreim szerint általában, akárcsak a vacsorázó napomon, zsúfolásig tele vannak. Nem tudom a titkát, de itt valahogy ez sem zavar. Mert nem tébolyt szül, csak jókedvű zsivajt. Nem akarja túlharsogni, csak éppen aláfesti a jó zene. A száguldó pincérek nagyon gyorsan hozzák, amit rendeltél, nem idegesek és rosszkedvűek. Hajlandók személyre szólóan, pszichiátriai türelemmel foglalkozni a beteggel, akarom mondani vendéggel. Győz a genius loci: ami a pesti utca rosszkedvű, agresszív tülekedésében őrületbe kerget, itt mediterrán nyüzsgéssé szelídül. És megszelídít.
Az étlap gazdag. A marinírozott zöldkagylótól az aszaltszilvával töltött kacsamellig, mandulás rizzsel – mindenféle ehető. Előételnek zsenge articsókát kértünk óriás olívával. Egyszer nagyon régen ettem Franciaországban ilyen szenzációs articsókát, azóta keresem a megfelelőjét: itt most megtaláltam. Ezúttal a levest kihagytuk, de folytattuk a délszaki menüt: párom lazacfilét evett grillezett (friss!) ananásszal és elképesztően finom sajtos rizsfánkkal. Én a rákmániámat éltem ki újra, ezúttal óriás királyrák törzseket kértem, salátafészekben. Szakszerű volt és nagyszerű. Nem volt könnyű bort választani a nagyon igényes kínálatból (bár két száraz fehér és két vörös, úgynevezett “Articsóka” bor is kapható, mérsékeltebb áron, de megfelelő színvonalon: ezt is megkóstoltam). Végül egy Légli 333 (mi ez?) Irsai Olivérnél kötöttünk ki, Szőlősgyörökről: a száj mindkét padlásán (Mikszáth!) gyümölcsösen szétterülő, barátságosan száraz bor, nekem nagyon ízlett, feleségem a kevésbé barátságos szárazat szereti. Tetőzésül egy színvonalas tiramisu következett, meg egy “profiteroles” nevezetű, nagyon profi égetett fánk vaníliával töltve, csokoládéban tocsogva. A színpadról egyszer talán még szót ejtünk. Ahova egyébként 490 forint a belépő, de a vacsoravendégeknek díjtalan. Tetszik! –
– Környezet: oázis a város sötét szívében
– Kiszolgálás: villámgyors udvariasság
– Előételek: 890-1690 forint
– Levesek: 390-490 forint
– Főételek: 890-4900 forint
