Volt egyszer egy Hársfa Vendéglő, a Hűvösvölgyi út tetején az elágazás előtt, mely arról volt nevezetes, hogy itt évtizedeken át fenyegetően sötétlett egy “fakabát”, és a diktatúra nyelvén azt sugallta, mélyéből bármikor előléphet egy kellemetlenkedő rendőr. Ebben a Hársfában valamikor régen nagyon jókat lehetett enni, a legjobbak közé tartozott a jobblétre szenderült “vendéglátó-ipari egységek” uniformizált világában. Ha nem tévedek, ezt a jó korszakot a kiváló vendéglős jegyezte, néhai Schuch József, aki a szakma becsületét mindenkor megőrző személyiségek közé tartozott. Aztán következett a mélyrepülés, próbálkozások különféle vezetéssel, rossz lett és drága, s én, aki gyakran járok ezen az útvonalon, úgy érzékeltem a növekedő bajt, hogy egyre kevesebb autót láttam parkolni a Hársfa környékén. A változás, ami most történt, radikális, és valószínűleg ez volt az elképzelhető legjobb megoldás. A Boleróval ugyanis nem az egykori Hársfa nimbuszát keresgélik, hanem valami teljesen mást hoztak létre.
Mindenekelőtt ledöntötték a fegyenctelepet idéző falat, mely a lokalitást elzárta a külvilágtól. Az új épület nyitott lett, látható, beljebb húzódott az erdő felé, így megoldódott a parkolás is. A latin-amerikai ranchót mintázó épület, nyers gerendáival, átlátható tereivel, koptatott terrakotta falaival – jó benyomást kelt, valami rusztikus dekadencia árad belőle. Okosan nem a forgalmas utca felé, mint azelőtt, hanem hátra nyílik a fedett terasz, és őszi-tavaszi hűvösebb üldögélésekhez régi oszlopos gázlámpákat idéző, ötletes hősugárzók melegítenek. Az erdő pedig ott kezdődik, közvetlenül a terasznál.
Középhalkra fogott jó zene árad a hangszórókból, és aperitif vár a bejáratnál. Asztalunk a kis színpad közelében van, így kértem: a Boleróban ugyanis minden nap más műsor várja a vendégeket. Egy pinceszintre levezető lépcsőről kiderül: szellemes megoldással szeparálták az étteremtől a tánchelyiséget. (A táncoló párokat nem figyelik kritikus szemek az asztaloknál, ők meg nem sodorják le a borodat.) Az ifjú pincér készséges, informatív és gyors, később is figyel az asztalára. Az étlap gazdag, sok az extravagáns elnevezés. Én például egy páratlanul ízletes levest ettem négyféle gombából, ennek “gyilkos leves” a neve, a nem igazán vonzó gyilkos galócára utalva. Előtte a portói libamájpástétom pisztáciával szintén kitűnő volt. Szeretem a wok-serpenyőben sült húsokat: itt “fűszeres húscafatokat” kínáltak, ízlett is, de azért lehetett volna még wokosabb (hirtelen sütés), még fűszeresebb. Jó néven vettem, hogy piros tollakba öltözött, csinos lányok finom szivarokat kínáltak időnként az asztaloknál. És aztán következett a miniszínpadon a “Cotton Club”, aznap számomra ez volt a desszert. Mint mindig, most is élmény volt ezt a szellemes, hibátlan tudású és ízlésű magyar társaságot hallgatni. A négy énekes a hangszeres kvartettel abszolút világklasszis. Nagy sikerük volt, majd ismét jó konzervzene következett, és a fiatalság levonult a pincébe táncolni.
Nem állítom, hogy a Bolero Étterem törzsközönsége idős urak és hölgyek köréből verbuválódik majd. (Én vagyok a kivétel.) De ha semmi nem jön közbe, sikeres jövőt jósolok a vadonatúj lokalitásnak. –
Környezet: izgalmas
Kiszolgálás: minden rendben
Előételek: 900-1550 forint
Levesek: 380-440 forint
Főételek: 1100-3080 forint
