Egyre mélyebben kell a német autótulajdoinosoknak a zsebükbe nyúlniuk minden egyes alkalommal, amikor felkeresik valamelyik benzinkutat. Ha például egy S osztályú luxus Mercedest akarnak teletankolni, akkor azért az egy évvel ezelőtti 55 dollárnak megfelelő összeggel szemben ma már 85 dollárt kell leszurkolniuk. Írországban pedig, ahol az infláció sebesebb, mint bárhol másutt Nyugat-Európában, a vasúti alkalmazottak azért sztrájkolnak, hogy 20 százalékos béremelést csikarjanak ki. Mindeközben a gyártók szerte az euró-övezetben elképedve tapasztalják, hogy importból származó beszerzéseik költsége az elmúlt 12 hónapban 10 százalékkal nőtt.
HATÁS NÉLKÜL. Az infláció és “szövődményei” manapság ismét forró politikai témának számítanak Európában. Azaz tagadhatatlanul legfőbb ideje, hogy az ECB inflációrendőrsége nekilásson a mentési műveleteknek. Csakhogy az ECB elnöke, Wim Duisenberg és jegybankelnök-kollégái egy megdöbbentő ellentmondással szembesültek legutóbbi, augusztus 31-i találkozójukon: akármit is tesznek, annak a jelek szerint semmi hatása sem lesz az árak emelkedésére. Hiába a február óta végrehajtott öt egymást követő kamatláb-emelés, az infláció üteme a 11 országot tömörítő euróövezetben jócskán meghaladja a monetáris politika alakítói által célul kitűzött 2 százalékot (lásd a grafikont). Az éves szintre kivetített adat júniusban 2,4 százalék volt, és ugyanez a szám jött ki júliusban is.
Mit kellene tennie az ECB-nek? Első lépésként már be is váltotta az elemzők jóslatait: a szakértők valószínűsítették, hogy a jegybankelnökök augusztus végi találkozójukon ismét legalább 25 bázisponttal emelik a kamatlábakat, hogy így próbálják meg elfogadható szintre visszaszorítani az inflációt. Ez megtörtént, és így az irányadó refinanszírozási kamatláb 4,50 százalékra emelkedett.
Csakhogy aligha kétséges: a lépés ezúttal sem lesz hatásos. Elemzők szerint azért, mert az európai inflációs félelmeket kiváltó okok kívül esnek az ECB hatáskörén. Az áremelkedések egy részét Európa az olyan árucikkekkel együtt “importálja”, mint például az olaj, másik részüknek pedig az euró gyenge vásárlóereje az oka – azé a közös valutáé, amely az ECB minden erőfeszítése ellenére makacsul nem hajlandó megizmosodni. Az egységes valuta gyengélkedése a becslések szerint mintegy 0,6 százalékkal fejelte meg az euró-zóna e nélkül is 0,8 százalékos fogyasztói árindexét.
Ennek nyomán szinte valamennyi importáru euróban kifejezett ára az egekbe szökött. Az amerikai szójatermékek például 11 százalékkal drágultak meg, a londoni City üzleti tanácsadói pedig az euró-övezethez tartozó vállalati ügyfeleiknek átlagosan 13 százalékkal számítanak föl többet a szolgáltatásaikért.
OLAJCSAPDÁBAN. Az olajárak eközben 1999 óta 50 százalékkal emelkedtek, és meghaladták a hordónkénti 32 dollárt. Ez csillagászati magasságokba röpítette a benzinárakat, és megsokszorozta a gyártási költségek amúgy is meredek emelkedési ütemét. A BASF német vegyipari és gyógyszervegyészeti óriás arra panaszkodik, hogy a növekvő energia- és nyersanyagárak az idei esztendő második felében súlyosan megcsapolják a nyereségét. Niki Lauda, a bécsi székhelyű Lauda Air vezérigazgatója pedig keserűen állapítja meg, hogy a költségek emelkedése miatt nem engedheti meg magának az alkalmazotti szakszervezetek követeléseinek a teljesítését, azaz képtelen ugyanolyan béremelést és munkafeltételeket biztosítani, mint az Austrian Airlines.
Az infláció ördöge ismét szembesíti a döntéshozókat azzal a globális gazdasággal, amely ledönt minden eddigi szabályt. A hagyományos monetáris bölcsesség szerint még az importált inflációnak is végig kell futnia a gazdaság egészén. A vállalatok továbbhárítják a fogyasztókra a nyersanyagárak növekedését. Ezt követően az alkalmazottak magasabb béreket kérnek, hogy ne váljon semmivé addigi életszínvonaluk. Mire az ember észbe kap, az inflációs várakozások már gyökeret is eresztenek, és az árak bőszen megindulnak felfelé. A klasszikus jegybanki válasz minderre az, hogy feljebb tornásszák a kamatlábakat.
ÚJ UTAKON. Igen ám, csakhogy a jelek szerint Európában ma e hagyományos tanok egyike sem működik. Kezdjük az elején: semmi sem bizonyítja, hogy az olajárak okoznák az áruk és szolgáltatások széles körére kiterjedő inflációt – ahogyan az egyébként általában lenni szokott. Ennek egyik alapvető magyarázata, hogy a meredeken felfelé ívelő energiaköltségek miatt a fogyasztóknak egyszerűen kevesebb pénzük marad más portékákra. Egy további ok ugyanakkor az, hogy a verseny az euró-övezeten belül számos szektorban a végletekig kiéleződött, és a cégek ezért nem engedhetik meg maguknak az áremelés luxusát.
A szakszervezetek eközben attól félnek, hogy az ECB jelentős, a növekedést visszavető kamatemeléssel torolja meg, ha nagyarányú fizetésemelést sürgetnek, ezért többnyire ők is békülékeny hangot ütnek meg. Az ír vasúti dolgozók hajlíthatatlan követelései feltűnő kivételnek számítanak. Az euró-övezet országaiban az idei évben tető alá hozott bérmegállapodások zöme igencsak szerény – jórészt 3 százalékon belül maradó – emelésre adta áldását.
Ez az önmérséklet természetesen jó hír. Ám ez még tovább fokozza az ECB dilemmáját: sokkal nehezebb igazolni a kamatemeléseket akkor, amikor szigorúan kézben tarthatók a fizetésemelések, és vajmi kevés a bizonyíték arra, hogy az importált drágulás gerjesztené az inflációs spirált. Ennek ellenére önnön hitele megőrzése érdekében az ECB bajosan tehette volna meg, hogy tétlen marad.
TÁNTORGÓ EURÓ. Monetáris szemszögből azonban a magasabb kamatlábak aligha erősítik meg az eurót, akármennyire is szeretné ezt az ECB. A valutapiacok ugyanis már korábban is úgy számoltak, mintha a 25 bázispontos emelés már bekövetkezett volna. Ennek ellenére semmi jele nem volt az euró magára találásának. A közös valuta változatlanul ott tántorgott valahol a maga 88,44 centes történelmi mélypontja közelében. A növekedés pedig Európában továbbra sem olyan meggyőző, mint az Egyesült Államokban.
Mindezek nyomán fölöttébb valószínűtlen, hogy az importköltségek csökkennének, miután az ECB rászánta magát a kamatláb-emelésre. Éppen ellenkezőleg. A kamatlábemelés növelheti egy gazdasági lefékeződés kockázatát, ami éppen elriaszthatja a befektetőket, ahelyett, hogy vonzaná őket. Ez pedig tovább gyengítheti az eurót, még inkább megdrágítva az importot.
Az ECB döntéshozói sarokba szorítva érzik magukat. Ez az oka annak, hogy a megfigyelők többsége eleve úgy vélte, aligha mérnek akkora csapást az inflációs trendre, amekkorát egy 50 bázispontos emelés jelentene, az ugyanis elkerülhetetlenül megnyomorítaná a gazdaságot. Arról nem is beszélve, hogy akárcsak a józan európai elemzők többsége, szívük mélyén a jegybanki vezetők is pontosan tudják: az euró-övezetbeli infláció visszaszorításának legjobb módja az, ha a nemzeti kormányok az eddiginél sokkal agresszívebben bontják le a piac útjában álló jogszabályi akadályokat és elszántan előreviszik a régen várt strukturális reformokat. Igaz, ez sokkal nehezebb feladat, mint összetrombitálni egy szobába néhány jegybankelnököt, hogy szigorítsanak a monetáris politikán.
