Panaszkodik a banki ügyfelek egy kicsiny része, hogy a személyes adatok védelmét szolgáló előírásokat a bankok megsértik. Ezek az ügyfelek (a bankfelügyelet által minap közzétett információ szerint 1999 folyamán összesen körülbelül százan) azt kifogásolják, hogy kölcsönfelvétel esetén a pénzintézetek gyakran jóval több – életmódjukra, pénzhasználati szokásaikra vonatkozó – információt kérnek az igénylőktől, mint amennyire joguk lenne. A felügyelet erre hivatkozva már meg is büntetett egy bankot.
ELENGEDHETETLEN SZŰRÉS. A pénzintézeteket két cél vezeti, amikor nem elégednek meg a szokásos adminisztrációs adatokkal. Mindkettő a fizetési kötelezettségeiket megbízhatóan teljesítő ügyfelek érdekeit szolgálja. Az egyik a rosszul fizető adósok kiszűrése, a másik a kereseti adataik alapján nem, de életvitelük alapján esetleg mégis hitelképes ügyfelek azonosítása. A bankok fő szempontja ugyanis hitelezési döntéseikben, hogy miként tudják kiszűrni azokat az ügyfeleket, akik várhatóan nem fogják (mert nem tudják, vagy nem akarják) majd visszafizetni a kapott kölcsönt és annak kamatait. Emellett pedig szívesen nyújtanak kölcsönt olyanoknak, akik ugyan első ránézésre nem tűnnek hitelképesnek, de akik kiegészítő információk alapján mégis alacsony kockázatúak.
A rossz adósok kiszűrése érdekében nem kellene kiegészítő adatgyűjtéshez folyamodniuk a bankoknak, ha létezne olyan naprakész bankközi adós-nyilvántartási rendszer, amely sok-sok évre visszamenőleg tartalmazná a banki ügyfelek fizetési kötelezettségeik teljesítésére vonatkozó adatait. Ilyen adatbank azonban nem létezik, s bár vannak kezdeményezések ennek kialakítására, sajnos még évekig nincs remény arra, hogy e funkció betöltésére képes adatbázis alakuljon ki. Ennek adatokkal való feltöltése még akkor is évekbe telne, ha meglenne a teljes körű egyezség a pénzintézetek között arra, hogy e célra folyamatosan szállítsák a rossz adósok adatait. Ennek is van azonban egy, ismét csak adatvédelmi aggályokban gyökerező akadálya. Nevezetesen: minden banki ügyfelet ugyanazon kód alapján egyértelműen kellene tudni azonosítania minden pénzintézetnek. Erre azonban sok bank még a saját ügyfelei körében sem képes, mert az azonosítás alapjául szolgáló okmányok (személyi igazolvány, útlevél) erre alkalmatlanok, hiszen azonosító jelük idővel változik. A személyeket egyértelműen és élethossziglan azonosító kódot, a személyi számot azonban erre a célra sem szabad használni.
Adatvédelmi megfontolásból tehát, a pénzintézeteknek fel kellene állítaniuk egy minden potenciális banki ügyfél számára élethossziglan érvényes egyetlen kódot generáló szervezetet. Ilyenre a világon sehol nincs működő példa. Arra viszont igen, hogy az ilyen azonosító kódot – az Egyesült Államokban például a társadalombiztosítási számot – a pénzintézetek nyugodtan használhatják ügyfél-azonosítási célra. Igaz, hogy ott az adóhatóságnak sem kellett külön, egyedi személyazonosító kódokat kialakítania, mint Magyarországon. Így aztán ott nem csak a pénzintézetekkel szembeni kötelezettségeiket késlekedve teljesítők, de az adócsalók kiszűrése és nyilvántartása is hatékonyan működik. Elgondolkodtató, hogy a személyi szabadságjogok tiszteletben tartását kétszáz év óta alaptörvény szintjén garantáló Egyesült Államokban nem aggódnak annyira a személyiségi adatok védelme miatt, hogy más alapjogok, így az általános közteherviselés, illetve a szerződéses kötelezettségek teljesítése követelményének kikényszeríthetőségét veszélyeztetnék.
A probléma lényege, hogy magasztos értékeink gyakorlatba való átültetése sokszor csak más, önmagukban tekintve szintén vonzó és követendő értékek és célok rovására lehetséges. Ezen esetekben célszerű lenne mérlegelni a törvényalkotás és -alkalmazás során a döntések különféle költségeit is. Ez a megfontolás azonban teljesen hiányzik Magyarországon, amikor adatvédelmi szempontokról van szó.
RÖVIDLÁTÓ MÓDON. Különösen a piacgazdaság kiépítésének időszakában, irdatlan többletköltségeket és morális károkat okozott és okoz ma is az a rövidlátó megközelítés, amely a személyiségi jogok védelme jelszavának jegyében fogadott el vonatkozó törvényeket. Az, hogy mi ezen a téren “pápábbak akarunk lenni a pápánál”, vagyis látszólag az amerikaiaknál is jobban akarjuk védeni a személyiségi jogokat, azt eredményezte, hogy a különféle közteher jellegű befizetéseket gyűjtő állami intézményeknek éveken keresztül sok tízmilliárd forintot kellett költeniük egy vadonatúj azonosító és információs rendszer kiépítésére, s ezen túl az átállás időigénye lényegében a kilencvenes évek nagy részében jóformán lehetetlenné tette, hogy az adó-, vám- és tb-kötelezettségek beszedésében megbízható nyilvántartásra támaszkodhassanak. Hasonló többletköltségeket okoz a pénzintézetek számára is, hogy az ügyfelek egyértelmű azonosítása egyszerűen nem oldható meg még egyetlen bank számlavezető rendszerében sem, az pedig teljesen kizárt, hogy mindez a bankrendszerben egységes módon történhetne.
Természetesen nem szándékom kétségbe vonni a jogvédők aggodalmának jogosságát, de nem kellene aggódnunk a társadalom túlnyomó többségét kitevő tisztességesen fizető polgárok és ügyfelek jogaiért is? –