Új korszak kezdődött a Közel-Kelet szinte átiláthatatlanul bonyolult, intrikákkal terhes politikai életében, miután a múlt hét keddjén eltemették Asszad szíriai elnököt. Ám azt, hogy ez az új korszak mit hoz, ma még nem lehet tudni. Jelentheti azt is, hogy az elszigetelt szíriai diktatúra megnyílik a világ előtt. Nem lehetetlen azonban az sem, hogy Szíriát előbb-utóbb kaotikus erőszakhullám önti el, amelynek következményeit az egész régió megérezheti.
Ez a bizonytalanság újra igazolja azt a történelmi tapasztalatot, hogy egy diktatúra (bármilyen kemény, kegyetlen és bármennyire stabilnak látszik) jellegéből fakadóan mindig ingatag, s ez a belső gyengeség törvényszerűen felszínre bukkan, jóformán már a diktátor halálának pillanatában.
ALAVITA OROSZLÁN. Asszad (ez felvett név, arabul oroszlánt jelent) harminc esztendőn keresztül vaskézzel kormányzott, minden ellenvélemény merev és sokszor véres elfojtásával. Szíria rendőrállammá vált, egypárti uralommal és tizenöt, egymást is ellenőrző titkosszolgálat hálózatával. A közelmúltig még a korszerű kommunikáció eszközeinek általános használatát is tiltották, nehogy a fax vagy éppen az internet valamiképpen a diktatúra aláaknázásának fizikai eszközévé válhasson.
A rezsimváltással újra izgalmas hatalmi kérdéssé válhat Asszad származása. A 70 százalékban szunnita mohamedán többségű országban a diktátor a síita kisebbséghez tartozó kis alavita szekta tagjainak sorából emelkedett ki, s ma a hatalom kulcspozícióiban alaviták ülnek, ami átmenet idején kockázati tényező. A puccsok és ellenpuccsok gyötörte Szíriában csak rendkívüli helyzetben születhetett meg ilyen, a vallási és etnikai erőviszonyoknak ellentmondó hatalmi szerkezet. Miután 1967-ben Szíria a hatnapos háborúban elvesztette a Golan-fennsíkot (Asszad akkor hadügyminiszter volt), 1970-ben palesztin gerillák meg akarták dönteni a jordániai királyságot. Szíria beavatkozott a palesztinok oldalán, de kénytelen volt visszavonulni és a jordán uralkodó, Huszein megőrizhette trónját. E kettős kudarc káoszát használta ki Asszad a hatalom megragadására, amelyet azután három évtizedig könyörtelen keménységgel tartott meg.
Asszad síita/alavita gyökerei az arab világon belüli szövetségi kapcsolatait is meghatározták. Halálos ellenfele maradt a szunnita Szaddam iraki diktátornak és természetes partnere a sah bukása után a síita egyházi hierarchia által kormányzott Iránnak. (A hosszú és milliónyi halálos áldozatot követelő iraki-iráni háborúban Asszad mindvégig Teherán oldalán állott, holott akkor az egész arab világ és a Nyugat is Szaddamot támogatta.)
Ebből a sajátos helyzetéből fakadt az is, hogy magát tartotta az “arab nemzeti ügy” egyetlen szilárd védelmezőjének. Bármit is mondott taktikai okból, valójában meggyőződése maradt, hogy mindazok, akik különmegállapodást kötnek Izraellel, az arab ügy árulói. Ilyennek tekintette Egyiptomot az 1978-as különbéke, az Arafat vezette palesztin szervezetet pedig az oslói megállapodás és az Izraellel azóta is folytatott tárgyalások miatt. Végül pedig Jordániát, amely 1994-ben kötött különbékét Izraellel.
Asszad stratégiai gondolkodásában a fordulatot legfőbb katonai és politikai támogatójának, a Szovjetuniónak az összeomlása hozta meg. Akkor döbbent rá, hogy Izraellel szemben a katonai megoldás irreálissá vált és új, diplomáciai stratégiára van szükség. Ez egyben kényszerű nyitást jelentett a Nyugat felé is, amit jól példázott, hogy 1991-ben Asszad az Öböl-háborúban már az amerikaiakat támogatta Irakkal szemben.
Ez a fordulat érlelte meg a befejezetlenül maradt alkufolyamatot Szíria és Izrael között. A mai bizonytalanságot éppen az okozza, hogy egy valamennyire is józan kompromisszumot a fanatizált szíriai közvéleménnyel csak egy olyan, a hatalmi apparátust vitathatatlanul kézbentartó diktátor fogadtathatott volna el, mint amilyen Asszad volt.
MEGTISZTÍTOTT TEREP. Hogy törvényszerűen gyengébb utódja merre mozdul, azt ma még nem lehet tudni. Asszad csaknem minden lehetséges vetélytársat “eltávolított” fia, a kijelölt utód, Basar útjából. A miniszterelnököt öngyilkosságba, a vezérkar, meg a katonai biztonsági szolgálat főnökét nyugdíjba kergette. Egy trónkövetelő azonban megmaradt. A diktátor fivére, a hajdani alelnök, az emigrációban élő Rifat Asszad, aki ellen “a biztonság kedvéért” letartóztatási parancsot adtak ki, ha netán megkísérelné a hazatérést.
Lehet, hogy viszonylag sima dinasztikus átmenet következik. Lehet, hogy családi-törzsi torokvágás, netán az alaviták alkonya. Csak az bizonyos, hogy érvényes marad minden diktatúrák törvénye: többé semmi nem lesz olyan, mint eddig. –
