Megdőlt egy rekord: immár százhetedik hónapja tart a konjunktúra az amerikai gazdaságban. Mi több: az infláció is mintha eltűnt volna a színről. E Guinness-könyvbe kívánkozó tartós gazdasági növekedés és árstabilitás receptjét sok kommentátor a kiegyensúlyozott költségvetés, rugalmas munkaerőpiac és szabad kereskedelem szentháromságában foglalja össze. Azt is gyakran halljuk, hogy ezt a liberális modellt kellene követnie mindenkinek, aki labdába akar rúgni a XXI. század világgazdasági versenyében.
A kilencvenes évek amerikai “gazdasági csodája” exportcikké vált, még akkor is, ha a legutóbbi, Seattle-ben és Davosban rendezett “vásárokon” nem tudott új piacokat hódítani. Ezúttal (kivételesen) nem azt vizsgáljuk, hogy mennyiben támaszkodik egyedi adottságokra a valóban imponáló amerikai konjunktúra, és nem is azt, hogy úgy általában átültethetők-e a gazdasági intézmények egyik országból a másikba. Inkább a termék dokumentációjába lapozunk bele.
GAZDASÁGI RACIONALITÁS. Bár a liberalizáció az elmúlt húsz év gazdaságpolitikájának egyik kulcsfogalma volt, a liberalizmus mint gazdasági irányzat ennél sokkal régebbi keletű. A “liberális beállítottság a felvilágosodással megszülető modern kor sajátja” – írta Körösényi András a Liberális vagy konzervatív korszakváltás? című könyvében. A felvilágosodás hirdette meg a racionális cselekvés szükségességét, ami a liberális gazdaságpolitika számára a tudományos megalapozás és igazolás igényét jelenti azóta is. Ezt illusztrálja az a tény is, hogy az Egyesült Államokban a liberális demokraták hozták létre – törvényben szabályozva – az elnök közgazdasági tanácsadó testületét.
A kétszázéves történetre való tekintettel a liberalizmust inkább termékcsaládként, semmint egy konkrét modellként kell értelmeznünk. Az alaptípus (“classic”) az úgynevezett “manchesteri” változat, amely – a szabad vállalkozás, a korlátok nélküli verseny programját hirdetve – a ködös Albionból indult világhódító útjára, ám alig fél évszázad múltán ugyanilyen gyorsasággal ködbe is veszett, miután a liberális politika által követett egyenlőségelv ellentmondásba került a liberális gazdaságpolitika által generált differenciálódással.
A második kiadás (“light”) a XX. századi Amerikában keletkezett, eposzi jelzője szerint ez az “adóztató és költekező” (tax and spend) irányzat. Ez – még mielőtt gúnynév lett volna belőle – mindössze annyit jelentett, hogy a liberálisok politikai és szociális céljaik mellé pénzügyi eszközöket is próbáltak rendelni nyugdíj- és egészségbiztosítás, munkanélküli segély és családi pótlék formájában. Egy amerikai számára a jelző ma is ezt jelenti: liberális közgazdász a Nobel-díjas Samuelson, Tobin és Solow, a középgenerációból pedig Reich és Stiglitz. Clinton elnök – akinek az utóbbi három tudós közgazdasági tanácsadója volt különböző időszakokban – maga is mint a liberális gazdaságpolitika sikerének kovácsa jelenik meg a világ szakmai közvéleménye előtt.
EGYSÉGES VILÁG. A liberális felfogásra mindig is jellemző volt, hogy – tértől, időtől, származástól és egyéb körülményektől függetlenül – egységes elveket akart alkalmazni az emberiség egészére, legyen szó akár politikai jogokról, akár a gazdaság működési elveiről. Ehhez a liberálisok mindig is igyekeztek megteremteni a szükséges intézményi kereteket: a XIX. század második felében az aranystandard néven ismert pénzrendszert, a XX. század közepén pedig a multilaterális kereskedelmi és pénzügyi szervezeteket. Az utóbbiak a kilencvenes években “washingtoni konszenzus” néven ajánlottak feltörekvő ügyfeleik figyelmébe egy a clintonival kompatibilis know-how-t (“turbo”). Ezt a csomagot – amely a fentieken túl tartalmaz privatizációs és deregulációs jellegű szerkezeti reformlépéseket – kritikusai neoliberálisnak nevezik, jelezve, hogy a klasszikus liberális gazdasági intézmények helyreállítását a XIX. századi manchesteri elvekhez való anakronisztikus visszatérésnek tekintik.
A modell beüzemelésénél figyelni kell arra, hogy a “neoliberális” pénzügyi forradalom szelektíven alkalmazta a laissez faire doktrínát. A legkövetkezetesebb liberalizáció sem építette le érdemben az államok újraelosztó szerepét, miközben a munka világában és a nemzetközi forgalomban valóban kiiktatták a tőke mozgásterét ötven éven át korlátozó szabályokat. Vita tárgya az is, hogy a kilencvenes évek nagy pénzügyi válságai a gyors liberalizáció vagy annak hiánya miatt következtek-e be.
BEÉPÜLÉS. Közép- és Kelet-Európában az 1989-ben megindult rendszerváltás programját a liberális politika és a neoliberális gazdaságpolitika elvei jelölték ki. Rögtön azután azonban, hogy az új rendszer alapintézményei (piacgazdaság és parlamenti demokrácia) megszilárdultak, a liberális politikai erők befolyása csökkenni kezdett. A liberális elvek azonban beépültek minden olyan irányzatba, amely a fennálló normákat és intézményeket elfogadja és azokat működtetni képes.
Nixon elnök a harminc évvel ezelőtti status quóra utalva megjegyezte egyszer: “ma mindannyian keynesiánusok vagyunk”. Manapság ugyanígy elmondható, hogy minden jelentősebb gazdaságpolitikai szereplő liberális. Még azok is, akik szavakban ennek ellenkezőjét hirdetik néha. –
A szerző Kik azok a szocdemek? című írása lapunk 1999/44. számában, a Kik azok
a keresztények? című írás pedig
az 1999/51-52. számban
jelent meg.
