Merész vállalkozás, ha a neves társadailomkutató mindössze egyéves működés alapján törekszik a jelenlegi kormányzat tevékenységének vizsgálatára. Ez még akkor is igaz, ha Szalai Erzsébet Oroszlánok és globalizáció című könyvét csupán szociológiai és szociálpolitikai elemzési kísérletnek tekinti. Megjegyzendő: e kísérlet eredményeként hasznos és értékes munka született, még akkor is, ha a főleg mélyinterjúkon, dokumentumok tanulmányozásán alapuló szerzői fejtegetések bizonyos leegyszerűsítésekkel és ismétlésekkel járnak együtt. Tagadhatatlan érdeme viszont, hogy továbbgondolkodásra, vitára késztet, no meg hozzájárul a mai hatalom természetének jobb megismeréséhez.
LEOSZTOTT KÁRTYÁK. A szerző számos tényen és bőséges tapasztalaton alapuló megállapítása szerint a hatalomra került új irányító elit fő törekvése: átváltani a megszerzett politikai tőkét gazdasági és kulturális tőkévé. Méghozzá a lehető leggyorsabban, hiszen az idő sürget, a parlamenti ciklus csak négyéves biztonságot nyújt. Az ifjú politikusok e szándékát azonban jócskán megnehezíti, hogy a rendszerváltás már megtörtént, a nyerő kártyákat kiosztották, a tortából alig maradt néhány szelet. És hogy a helyzet még bonyolultabb legyen – ez Szalai egyik fő állítása -, a gazdasági hatalom döntő része a multinacionális tőke képviselőinek kezében összpontosul. Emellett komoly ellenfél a továbbélő, az új kormányzat amúgy is szűk gazdasági mozgásterét korlátozó későkádári technokrácia. Szükséges tehát a gyors cselekvés, mert erősödött a gazdasági elit dominanciája a politikai és kulturális elit felett. Ebben szerinte a nagybankok, a multinacionális és hazai nagyvállalatok játszanak meghatározó szerepet.
A hatalmi szerkezetnek ebből a meglehetősen egyoldalú bemutatásából következik a szerzőnek az a talán meglepő állítása, hogy a gazdaságpolitikai csúcshatalom még az új kormány indulása után is a későkádári technokrácia kezében volt. Ezt azzal látja bizonyítottnak, hogy ebből a technokráciából kerültek ki a kormányváltás utáni “gazdaságpolitika trojka” tagjai: Surányi György, Chikán Attila, Járai Zsigmond. Velük szemben áll a “politikai trojka”: Orbán Viktor, Stumpf István, Kövér László. Na már most, bármit is mondtak a mélyinterjúk során megkérdezett tekintélyes potentátok, mára eldőlt, hogy a politikai hármas lett az erősebb: Chikánt az új vezetőknek erősen elkötelezett Matolcsy György váltotta fel. Hogy ezzel mi változik? Meglátjuk. De arra sem sokan kötnének fogadást, hogy a másik két tag még két évig biztosan fog ülni a székében.
Az viszont bizonyos, hogy a jelen kormány gazdasági mozgástere meglehetősen szűk, s ha csak nem vállal megengedhetetlen kockázatot, gazdaságpolitikájának a folytonosságát kell képviselnie. Közvetve ezt igazolja a könyv egyik legtanulságosabb része: a vezető kormánypárt választási programjának – ami győzelméhez is hozzájárult – szembesítése a valósággal. Az abban szereplő intézkedések – mint a gazdaság 7 százalékos gyarapítása, az adórendszer átalakítása, az államháztartás és benne az egészségügy mélyreható reformja, a járulékok érdemi csökkentése – ugyanis a távoli jövőre halasztódtak.
Az elitek közötti vetélkedések, amelyeknek polgártársaink nem csupán tanúi, hanem szenvedő alanyai is, köztudottan mindig a hatalomról – és a pénzről – szólnak. Nincs ez másképpen most sem, amikor buzgó és harcias ifjak jutottak főszerephez a politika színpadán. Szalai Erzsébet ennek az új politikai elitnek az elemzését kísérli meg. Azt vizsgálja, kik is azok a fiatal államférfiak, akik az új kormány politikáját vezénylik. Úgy véli: ők azok, akiket Vilfredo Pareto “oroszlánoknak”, a rend és az erő híveinek nevez. Ezek az ifjú vezetők – a szerző szavaival – szentimentális hatalomtechnikusok, akik időnként hisznek nemzeti küldetésükben, a keresztény konzervativizmus eszméjében, a kapitalizmus sajátos magyar útja megvalósításának lehetőségében. És azt is megjegyzi: ha nem következett volna be a rendszerváltás, akkor a KISZ-en belüli technokrata vonal felülkerekedésével valószínűleg KISZ-titkárokká lehettek volna. Kemény szavak. Hogy megfelelnek-e a valóságnak? Nem ítélhető meg.
Az eddigieken túl nem hagyható említés nélkül a jeles társadalomkutató vélekedése a globalizáció főszereplőinek egy csoportjáról, a multinacionális vállalkozásokról. Velük nem éppen rokonszenvezve állítja, hogy a multik vezető erői – és a globalizálódó nagytőke mögöttük álló világa – uralják a kormányt. Bánatosan idézi egyik interjúalanyát: “A magyar nagyburzsoázia gondolkodásában belátható időn belül fel sem merülhet, hogy a külföldi tőke valódi versenytársának tekintse magát.”
HÁTTÉRBE SZORÍTVA. Elmarasztalja a Fidesz vezette koalíciót is, hogy háttérbe szorítja a nemzeti tőkét. Úgy látja, a jövőben a domináns osztályt fő frakcióként a multik vezető erői, alfrakcióként az új politikai elit (valamint klientúrája) fogják alkotni. Tegyük hozzá: az utóbbi feltételezi az erős államot, az önkormányzatok, civil szervezetek szerepének korlátozását. Továbbá: elődeihez hasonlóan a kádercseréket, a fontos pozíciók megszerzését. Homok kerülhet azonban a központi irányítás érzékeny gépezetébe, ha a szakértelmet, hozzáértést lojalitással kívánják helyettesíteni.
Végezetül: meggyőződéssel ajánlható Szalai Erzsébet tanulmánya mindazoknak, akik többet szeretnének tudni arról, kik a szakácsok és mit is főznek a derék polgároknak a politika boszorkánykonyhájában. –
