Még mindig nyögi a jugoszláv gazdaság a tavalyi NATO-bombázás következményeit, azok közül is elsősorban a továbbra is fennálló, embargóval súlyosbított nemzetközi elszigeteltséget. Az NATO-intervenció mérlege jugoszláv szemszögből lesújtó: miközben a Milosevics-rezsim megőrizte hatalmát, a Bosznia-Hercegovinából, Krajinából és Koszovó-Metohijából menekültek száma 1999 végén elérte az egymillió főt, a gyárak és olajfinomítók lebombázása miatt a múlt év első háromnegyedében 27,1 százalékkal esett vissza az ipari termelés. Ennek következményeként közel 8 százalékkal nőtt a munkanélküliek – amúgy is nagyon magas – aránya, így 1999 végén immár az aktív lakosság harmada volt hivatalosan is állástalan.
Egy független közgazdászokból álló jugoszláviai szakértőcsoport (G17) becslése szerint 1999-ben az ország gazdasági teljesítménye 40,7 százalékkal esett vissza, más kutatóintézetek a helyben használatos bruttó társadalmi érték (GSP) tavalyi visszaesését 35 százalékra teszik. Ráadásul ismét feléledt az infláció: a fogyasztói árindex éves szinten szeptember végén 45 százalékra rúgott, azóta tovább emelkedett, és a hiperinfláció veszélye fenyeget. A központi költségvetés korlátozott lehetőségei miatt az újjáépítés igen lassan halad, így – a magyar és a macedón határ között futó, kiemelt nemzetközi fontosságú E75-ös közlekedési folyosó szinte teljes szakaszának helyreállítása ellenére – a korábban jelentős tranzitbevételek is nagyon alacsonyak.
A lakosság megtakarításait kizárólag német márkában tartja, és megpróbál önellátásra berendezkedni. Nem kis mértékben az embargó hatására egyre nő az árnyékgazdaság, amelyben kiemelt szerep jut a háborús vállalkozóknak és az új-belgrádi lakótelepek galerijeiből kinövő gengszterbandáknak. Közben folyamatosan előnytelenül módosul az ország lakosságának szociodemográfiai összetétele: fiatal, képzett értelmiségiek, élvonalbeli tudósok és szakmunkások ezrei hagyják el Jugoszláviát, miközben helyükre idősebb, képzetlenebb és vagyontalan népesség menekül.
A mélyreható változások elképzelhetetlenek, amíg a Milosevics vezette rezsim van hatalmon. Akkor sem várható azonban a gazdasági helyzet ugrásszerű javulása, ha a meglehetősen szétforgácsolt, de a nyugat valamelyes szimpátiájára számítható ellenzéknek sikerülne megnyernie az idén esedékes parlamenti választásokat. Milosevics országlása alatt Jugoszlávia GDP-hez viszonyított adóssága drasztikusan megnőtt, és a G17 csoport becslései szerint 1999 végén elérte a bruttó hazai termék 126 százalékát. Az ország jelenleg gyakorlatilag fizetésképtelen, immár kizárólag a nemzetközi közösség segítségével tud túljutni a súlyos adósságválságon.
A jugoszláv állam szuverenitása erősen kétséges Koszovó-Metohija és Montenegró területén is. Koszovó formálisan ugyan Jugoszlávia része, de facto azonban olyan nemzetközi protektorátus, amelyben az albán többség és a nemzetközi közösség képviselői közötti alkuk határozzák meg a tartomány sorsát. A NATO “humanitárius intervenciójának” befejezése óta – a jelenleg 50 ezer nemzetközi békefenntartó jelenléte ellenére – a törökök kivételével valamennyi kisebbség (roma, goran, szerb, montenegrói, horvát) menekülni kénytelen az ezúttal a koszovói albánok nevéhez fűződő etnikai tisztogatások elől. Gazdasági téren, illetve az albán menekültek visszatelepítése és humanitárius ellátása szempontjából viszont korántsem eredménytelenek a nemzetközi közösség stabilizációs erőfeszítései. A mintegy 2 milliós Koszovó újjáépítése igen vonzó befektetési lehetőséget jelent a nyugati donorországok cégei számára, különösen az építőiparban és az infrastrukturális fejlesztéseknél. A német márka hivatalos fizetőeszközzé tétele és a gazdaságpolitikai intézkedések folyamatos nyugati felügyelete pedig garantálhatja a makroökonómiai stabilitás fennmaradását.
A nyugatbarát montenegrói vezetés óvatosan bár, de fokozatosan erősíti a montenegrói köztársasági kormányzat hatalmát a jugoszláv föderációs szervek rovására. Ráadásul a mindössze 670 ezer lakosú, mára ugyancsak márka-elszámolásra áttért Montenegróban a gazdasági hanyatlás a kilencvenes években jóval szerényebb mértékű volt a Szerbiában tapasztalt visszaesésnél, ami jórészt a csempészetre épülő árnyékgazdaság egyedülállóan kiterjedt hálózatának köszönhető. A függetlenség kikiáltása ennek ellenére kockázatos: a jugoszláv tábornoki kar és az észak-montenegrói szerbek várható ellenállása miatt polgárháborúval fenyeget. Szerencsés esetben, további vér nélküli függetlenedés esetén azonban Montenegrónak a nyugati befektetésekre és a várhatóan megsokszorozódó idegenforgalmi bevételekre épülő gazdasági felzárkózása gyorsan megindulhat, amit elősegíthet a szerbiai lakosság képzett rétegeinek átköltözése a kisebbik jugoszláv tagköztársaságba. –
