Sikeres volt a műtét, élve maradt a beteg. Az észt, a lett és a litván gazdaság azonban átalakulása során jellegzetesen más pályát írt le, mint amelyen a közép- és kelet-európai reformországok haladtak az elmúlt tíz esztendőben. A balti modell egyik sarokkövét a kilencvenes évek első felében alapvetően valutastabilizációs céllal létrehozott valutatanácsok, illetve a kötött árfolyamrendszer alkalmazása jelentette. Függetlenné válásuk után, 1992-ben, mindhárom országnak hiperinflációval kellett szembenéznie. A Nemzetközi Valutaalappal (IMF) kötött megállapodások keretében bevezetett valutatanácsi rendszer azonban eredményesnek bizonyult az infláció letörésében. A fogyasztói árindex azóta Észtországban, Lettországban és Litvániában egyaránt fokozatosan, évről évre mérséklődik, a tavalyi pénzromlás már egyik balti országban sem haladta meg a 3 százalékot. A fiskális stabilitást érintő maastrichti kritériumokat teljesítik, mindannyiukra igaz ugyanis, hogy a bruttó államadósság szintje még a GDP 40 százalékát sem éri el, fegyelmezett költségvetési politikájuknak köszönhetően pedig az államháztartás deficitje korábban egyetlen évben sem lépte túl a GDP arányában megszabott 3 százalékot.
A valutatanács és a rögzített árfolyam-politika alkalmazásának árnyoldala ugyanakkor a nagymértékű külgazdasági egyensúlytalanság. A referenciavalutákkal szembeni nagyobb infláció miatt – az észt koronát az euróhoz, a lett latot az SDR-valutakosárhoz, a litván litát pedig az amerikai dollárhoz kötik – a balti valuták ugyanis folyamatosan felértékelődnek. Egyelőre mindhárom országban a valutatanácsok fentartása mellett döntöttek. A koronával, a lattal és a litával szembeni spekuláció 1998 őszétől az orosz válság kirobbanásával összefüggésben erősödött fel, miután azonban a balti jegybankok többször is sikerrel interveniáltak nemzeti valutájuk védelmében, a spekulációs támadások visszaszorultak. A klasszikus közgazdasági tényezőkön túl egy fontos gazdaságszociológiai érv is felhozható a valutatanács és a rögzített árfolyamrendszer fenntartása mellett: a lakosság bizalma töretlennek mondható a jelenlegi gazdaságpolitikai vonalvezetés mellett, míg a valutatanács megszüntetése az átlagemberekből feltehetően a hiperinfláció és a drasztikus életszínvonal-romlás képzetét hívná elő.
A külső egyensúlyhiány mindezzel együtt továbbra is a balti modell Achilles-sarkának tekinthető. A folyó fizetési mérleg deficitje az elmúlt években mindhárom országban aggasztó mértékűre, a GDP 9-13 százalékára duzzadt. Igaz, Észtországban 1998-ra – az oroszországi válság jelentős exportcsökkentő hatásának ellenére – számottevően mérséklődött a deficit. A mérleghiányért alapvetően az áruforgalomban keletkezett passzívum a felelős, a szolgáltatások és jövedelmek ugyanis szerény pozitív egyenleget mutatnak. Az árukereskedelmi mérleg erősen negatív szaldójának oka a valuták reálfelértékelődése mellett az, hogy a gazdasági szerkezetváltás és ezzel összefüggésben a vállalatok exportpiaci orientációjának nyugati irányú elmozdulása a Baltikumban lényegesen lassabban ment végbe, mint máshol. A mezőgazdaság részesedése a GDP előállításában még mindig jelentős, különösen Litvániában, ahol az 1998-as adatok szerint 12 százalékot tett ki. Versenyképes ipari termelés leginkább Észtországban jött létre, ahol néhány – finn befektetésekre épülő – gépipari vállalat nyugati exportja is számottevő.
A balti gazdaságok legfontosabb ütőkártyáját és sikeres gazdasági átalakulásuk alapját az adja, hogy az Oroszország és a Nyugat közötti legmegbízhatóbb tranzitútvonallal, valamint közlekedési, szállítási és hírközlési infrastruktúrával rendelkeznek. Emiatt a külföldi tőke számára is megkülönböztetett fontosságú a nemzeti monopóliumoknak tekinthető társaságok magánkézbe adása. A befektetők kitüntetett érdeklődéssel várják a hajózási cégek, a légi társaságok és a repülőterek privatizációját. Nagy figyelmet kelt a távközlési monopolvállalatok közelmúltbeli, illetve tervezett piacra dobása: a Lietuvos Telekomas 1998-as eladása után értékesítették az Eesti Telekom részvényeinek 24 százalékát is, ezt pedig a Lattelekom részleges privatizációja követheti. Hamarosan sorra kerülhetnek az energiaszektor állami nagyvállalatai is: a Latvenergo, a Latvijas Gaze, a Lietuvos Energija és a Lietuvos Dujos, valamint a térség legnagyobb olajfinomítójával rendelkező lett Ventspils Nafta.
A balti energiaszektor azonban más események miatt is folyamatosan a nemzetközi figyelem homlokterében áll: az orosz olajóriás, a Lukoil, szankciókkal akarta elérni, hogy Litvánia vonja vissza az orosz nyersolaj feldolgozásából prosperáló, szovjet örökségre épülő Mazeikiu Nafta olajfinomító magánkézbe adásáról hozott határozatát, amely szerint az amerikai Williams lett a privatizációs tender győztese. Az Európai Bizottság pedig a litván energiaszükséglet 77 százalékát előállító, szintén szovjet örökségnek számító, csernobili típusú ignalinai atomerőmű mielőbbi bezárását szeretné elérni.
A balti országok korábban meglehetősen sérülékeny bankszektora mára stabilizálódott. A függetlenné válás utáni első éveket a tapasztalatlan, felelőtlenül hitelező kisbankok tömeges csődje jellemezte. Ezt az 1996-97-es években a megmaradt bankok konszolidációja, majd egyesülése követte, ami már a külföldi nagybankok számára is vonzó befektetési kínálatot jelentett. Különösen a svéd pénzügyi csoportok voltak aktívak: a Hoiupankkal egyesült – és a Hansabank Latviját is magában foglaló – tallinni Hansapank a Swedbank, a Tallinna Pankkal egyesült Eesti Ühispank és a litván Vilniaus Bankas pedig a Skandinavska Enskilda Banken tulajdonába került.
Mindez jótékony hatással lehet a balti országok euroatlanti integrációjának remélt felgyorsulására is. A balti éltanulónak tekintett Észtország az EU-csatlakozásra az első körben érdemesnek ítélt csoport tagja, Lettország és Litvánia pedig a második körben kezdheti meg a csatlakozási tárgyalásokat Brüsszellel az unió decemberi helsinki csúcsértekezletének döntése nyomán. Az európai csatlakozás ígérete jelentősen javított a baltikumi oroszajkú kisebbségek helyzetén is, ugyanis az Európai Bizottság országjelentései világossá tették, hogy a balti országok vágyott csatlakozása az oroszajkú kisebbségek jogfosztottságának fennmaradása esetén aligha valósulhat meg.
A legutóbbi választások óta mindhárom országban a mérsékelt jobbközép pártok vannak kormányon, ami kiegyensúlyozott külpolitikát ígér, továbbá az eddigi liberális gazdaságpolitika folytatását. A korábbi litván miniszterelnök, Rolandas Paksas azért mondott le novemberben, mert megítélése szerint a Williams-szel céggel kötött privatizációs szerződés túlzott terhet ró az amúgy is nehéz helyzetben levő költségvetésre. Az új, Andrius Kubilius vezette kormány összetétele azonban – a miniszterelnök és a korábbi, túlzottan expanzív költségvetést készítő pénzügyminiszter kivételével – megegyezik az előzővel, ami a nyugat-orientált, de a szomszédos országokkal is jó kapcsolatokra törekvő kiegyensúlyozott külpolitika folytatása mellett a gazdasági stabilitás megőrzését is garantálhatja.
A gazdasági integráció tanulására mindenesetre már mód nyílik a Balti Szabadkereskedelmi Egyezmény, a CEFTA csoportosulásra emlékeztető BAFTA keretében. A szabadkereskedelmi társulás eddig alapvetően sikeresnek mondható, igaz, a sertésimportra és más agrártermékekre időről időre felállított kvóták miatt kisebb súrlódások felmerülnek. Lettország 1998, Észtország pedig 1999 óta tagja a Kereskedelmi Világszervezetnek (WTO), s az idén – a CEFTA-tagságra is pályázó – Litvánia felvétele várható.
Magyarországnak ugyan mindhárom balti országgal kiegyensúlyozottak jók a gazdasági és politikai kapcsolatai a kereskedelmi kapcsolatok azonban gyerekcipőben járnak – a magyar export csupán Litvánia esetében tekinthető jelentősebbnek -, igaz, a kereskedelmi mérlegek magyar szempontból mindhárom esetben pozitív szaldót mutatnak. –
