Hatalmas életrajzi regényének címében, Arany Jánostól a Keveháza-balladát idézve kérdi Vas István: “Mért vijjog a saskeselyű?” Nemrég jöttem rá, amire Vas valószínűleg nem is gondolt, hogy az életrajzi regény címe és szüleihez kötött ifjúkorának helyszíne, a Sas utca, mennyire összerímel. A baljós címhez illik az is, hogy ifjú lázadóként nagyon nem szerette a szülői ház életét, az Ó-Lipótvárosnak irodalomtól és művészettől érintetlen kereskedővilágát, apja textiles köreit. Menekült innét. Aztán 1945 után egy szovjet őrnagy és rossz magyar író, Illés Béla hazudós fantáziája teremtett egy 1848-as legendát bizonyos nem létező Guszev kapitányról, aki Paskievicséktől átállt a magyar szabadságharc oldalára. El is nevezték a Sas utcát Guszev utcának. És ha most azt kérdezzük, hogy “Mért vijjog a Guszev utca?” – a válasz az lehetne: mert megint sassá változott. A Sas utca visszakapta régi nevét. Azért ennek Vas István is örülne.
Amit ma ununk, az holnap már patina – ez az aranyigazság érvényes az Ó-Lipótvárosra is. Így járunk lassan fél Budapesttel, akárcsak az egész szecesszióval, különösen a ronda és sivár szocreál nyomasztó kalandja után. Nem beszélve a kapitalizmusról, melyről a század írói sok jó szót nem ejtettek, mégis, a kommün katasztrofális történelmi kalandja után bár csúnyácska, de áhított arcú formáció lett belőle. És főnixmadárként feltámadt a kapitalizmussal megannyi főszereplője, epizodistája, segédszínésze.
Ezek a hasznos emberek (hangsúlyozni szeretném hasznosságukat, minden irónia nélkül, hiszen nélkülük nincs gazdasági talpra állás!) nem kis részben ismét itt intézik ügyeiket, az Ó-Lipótváros immár patinássá vált világában. Sietős, elfoglalt ember szeret gyorsan, de jól ebédelni (nem mindenki “fast food” hívő), és ráérősen, a rohanó napot kilazítva vacsorázni. Ezt az igényt és vendégkört ismerték fel a Sas utcai Café Kör alapítói. Nem az újgazdag sznobériát célozták meg, hanem a fáradt üzletembert. Hangulatban mintha a világsikerű Kabaré-film weimari Berlinjére gondoltak volna, a bútorok, a lámpák, a bárpult, az enyhén bohémos zsúfoltság együttesében. A kínálat pedig telitalálat a kora reggeltől késő estig frissen készülő ételekkel, a reggeli lágytojástól a hideg libamájig saját zsírjában, és a sült gomolyától a vasalt csirkéig. És van orosz lazackaviár vodkával: így az igazi! A borkínálat változatos és első osztályú, mi a Szeremlei-féle pompás, gazdagon száraz rizlinget ittuk.
Az egyszerű és mégis rafinált húsgombócleves kiváló volt. Utána egy aznapi specialitást kértem, nyitrai bundáscsirkét, sajttal, grillezett krumplival. Azért nyitrai, mert reszelt krumplis bundában sütötték: nagyon jó volt, mint általában a felvidéki ételek. Feleségem sült bacon és hagyma ágyazású, fehérborban párolt, majd pirosra sütött omlós libamájat evett: csak annyit mondok, hogy pont olyan, amilyennek hangzik!
Fontos garnírungnak számít, hogy az ételek rendelés előtti ecsetelése szakszerű és gusztuskeltő, ezt egyre többször tapasztalom az új magyar pincér céhben. A rizsfelfújt egész jó volt, de amit másnap a feleségem tromf gyanánt itthon alkotott, ötször olyan finom. Főtanácsadói posztot vállal, kivéve a túlzsúfolt Miniszterelnöki Hivatalt. –
– Környezet: igényes másodosztály
– Választék: nem túl bő, de az jó
– Előételek: 970-1690 forint
– Levesek: 400-600 forint
– Főételek: 640-1790 forint
