Szeretne örökké élni? Ez a vágya úgy 2050 táján teljesülhet, feltéve, hogy a hagyományos biológiai porhüvelyéből Ön hajlandó lesz átköltözni egy áramköröket hordozó szilíciumlapocskára. De ennél kevésbé radikális módon is hozzáférhető lesz valamiféle halhatatlanság – s mindez akár már 2005 körül. A tudósok reményei szerint rövid időn belül megoldott lesz az emberi élet minden pillanatának nyomon követése.
Regisztrálható lesz minden, amit látunk és hallunk, mondunk és írunk, mindez folyamatos és automatikus elemzésen és tematikus rendezésen esik át, s ilyen formátumban belekerül a személyi krónikánkba. Kicsit később, a 2030-as években már a gondolatok és az érzelmek is megfoghatók lesznek az idegrendszer elektromos impulzusainak lefordítása révén. A BT Laboratories kutatói Lélekcsapdának keresztelték el az erre irányuló kísérleteket összefogó programot.
A Carnegie Mellon University (CMU) már két éve némi ízelítőt ad abból, ami e téren hamarosan kifejlődhet: akkor mutatták be az úgynevezett szintetikus találkozások projektet, első megidézettként mindjárt Albert Einsteinnel. Videokonferencia-szerű megoldással nyílik lehetőség kérdéseket feltenni a mesterségesen “felépített” Einsteinhez, s ennek keretében megismerkedni a relativitás elmélettel, valamint a híres tudós magánéletének bizonyos részleteivel. A rendszer villámgyorsan kielemzi a feltett kérdést, s a rendelkezésére álló 500 videojelenetből kikeresi a válaszként leginkább megfelelőt. Az egész rendkívül élethű, az ember szinte megfeledkezik róla, hogy egy dobozzal ül szemben, amelyben voltaképpen csak mechanikus folyamatok zajlanak le: a beszédfelismerő program digitalizálja a szavainkat, a nyelvi elemző program értelmezi a kérdést, majd egy osztályozó rendszer – hasonló ahhoz, mint amilyennel az internetes keresőprogramok sorba állítják a találatokat – kiválasztja a kérdést leginkább lefedő választ.
A virtuális halhatatlansághoz szükséges hardverek már ma is rendelkezésünkre állnak. Napi tevékenységünk dokumentálását is szolgálhatnák a már létező, egészen apró, szemüvegkeretbe építhető videokamerák. Ezek csatlakoztathatók az IBM legkorszerűbb, egy 25 centes érmével megegyező méretű, s akár nyakékként viselhető merevlemezegységéhez. Ez az eszköz 300 megabyte-nyi adat, azaz mintegy 30 napnyi emberi lét eseményeinek tárolására alkalmas. Egyelőre, hiszen 2005-ben – biztat mindenkit David A. Thompson, az IBM Almaden Research Center munkatársa – az akkori változat már egy évi emberi jövés-menés nyomait tudja majd rögzíteni.
SZERVEREK SZÁRNYÁN. Más a helyzet a szoftverek oldalán. Képek hosszú sorának kielemzésére és indexálására ma még meglehetősen primitív eljárásokat alkalmaznak. Amennyiben egy-egy ember 2005. évi élettörténetét egyetlen gigantikus videoszalagként fogjuk föl, úgy azon egy meghatározott jelenet kikeresése a mai technológiával órákat venne igénybe. Ezért több tudományos műhelyben lázasan dolgoznak a képek automatikus katalogizálásának problémáján. Az Almadenben ezt teszi például a CueVideo elnevezésű csoport, amely a mesterséges intelligencia eszközeivel igyekszik megszűrni az egyes képkockákat, s megtalálni rajtuk a fontos rögzítendő elemeket. Az ennek nyomán összeállított index tulajdonképpen egy-egy emberi élethez tartozó interaktív regény kulcsszavaiként fogható fel.
“Ezek az erőfeszítések azt vetítik előre, hogy a külön-külön rögzített történések idővel egyetlen jól szervezett online archívummá állnak össze” – jósolja a CMU számítástechnikai professzora, D. Raj Reddy. Azután pedig már bármi megtörténhet. Például az, hogy valaki a távoli jövőből elcsevegjen “velünk” az interneten. Így 2099-ben az ükunokánk nekünk, azaz virtuális hasonmásunknak szegezheti majd a kérdést, hogy miként boldogultunk a magunk idejében azokkal a nagy és nehézkes, csak a tenyerünkben elférő számítógépekkel. S az ilyen kérdésekre – eltérően a szintetikus találkozások programban alkalmazott módszertől – nem előre rögzített (konzerv) válaszok érkeznek majd részünkről. Az agyműködést reprodukáló bonyolult szoftver a “dossziénkban” fellelhető információ alapján extrapolálva állítja össze azt a feleletet, amelyet feltehetően mi magunk ugyanúgy adnánk meg.
Ez az összefüggő online gigalexikon Földünket az Enterprise űrhajó jócskán megnagyobbított változatához teszi majd hasonlatossá. A “jármű” utasainak szintén rendelkezésére áll a virtuális helyváltoztatás lehetősége, legfeljebb a Star Trek című filmben elhangzó utasítás – Sugározz át, Scotty! – módosul ilyenformán: Jeleníts meg engem itt és itt! S lőn, a következő pillanatban holografikus képünk felsejlik egy új-guineai törzs öregek tanácsának gyűlésén. A hálózat mellesleg tökéletes szinkrontolmácsolással szolgál, így nem okozhat nehézséget számunkra a helyi nyelvjárás megértése.
Nagyon messzire szaladtunk előre? Reddy szerint nem, hiszen “a leírtakhoz szükséges technológia nagyobbrészt már ma is a kezünkben van, az egyetlen komoly korlátot a hálózatok nem kielégítő mértékű adatátviteli sávszélessége jelenti”.
S persze ott van még a pénz kérdése. Az ilyen rendszerek kezdetben nem lesznek éppen olcsók. A megtérülésük azonban a sávszélesség növelésével arányosan javul. Itt jön be a verseny kényszerítő ereje. Ha egy műszaki team tagjai között a “telejelenléttel” bármikor megteremthető az együttműködés, s a rendszer minden érintett számára csalhatatlan memóriaként, s a csoport egésze tudásanyagának hordozójaként szolgál, az – szögezi le Raj Reddy – jókora kompetitív előnyt biztosít. Megváltozik az egyes feladatok időszükségletéről alkotott képünk, a manapság egy évig eltartó projekt egy hónap vagy akár egy hét alatt elvégezhető lesz. “Ezért aztán – hangzik a Reddy-féle ítélet – a lehetőséggel elsőként élő vállalatok mindent elhappolhatnak”.
EMBERI ÉPÍTŐKOCKÁK. E kilátások szolgálnak mozgatórugóként a BT kutatóinak Lélekcsapda projektjéhez. Annak keretében az embereket egy – legvalószínűbben karórába építve – viselhető szuperszámítógéppel szerelik fel, amely vezeték nélküli kapcsolatban áll majd a bőr alá és az idegpályákhoz ültetett mikroszenzorokkal; ez utóbbiak az öt érzékszerv által fogott jeleket továbbítják a mesterséges agyközpont, a komputer felé. (Egyben feleslegessé teszik a korábbi stádiumban még megkerülhetetlen videokamera-viselést.)
A Lélekcsapda keretében kialakítandó reprodukáló rendszer – vajon mi lesz a neve, talán Lélekfelszabadító? – még jó ideig nem lesz képes minden részletében lekoppintani az emberi agy működését. Ez még 2030 táján is megnehezíti a gondolatok és az érzelmek gépi értelmezését. Viszont maguk az idegpályák által továbbított, meg nem fejtett jelek elraktározhatók lesznek, s így egy későbbi időpontban mégiscsak feltárulhat a titkuk, amikor azután hiánypótlásként kiegészíthetik velük az adott személy halhatatlan adatbázisát. A tudósok máris eljátszhatnak a gondolattal, milyen lehet valakinek sok-sok évvel a halála után arra “felébredni”, hogy immár egy gépben lakozik.
Azok számára pedig, akik nem kifejezetten kívánnak beköltözni egy darab szilikonba, a virtuális halhatatlanság közvetett utat nyit meg a jelentéktelenség manapság nem ritka érzetének leküzdéséhez. Ezek az egyedek is elkönyvelhetik, hogy életük fonala beépül abba a kiterjedt multimédiás szövetbe, amely állandóan változó tükörképet ad az emberi faj működéséről. A későbbi generációk ily módon hitelesebb képet kaphatnak az elődök életéről. A történelem ekkor már nem csupán a gazdagok és hatalmasok, a hollywoodi félistenek és a kevés számú zseni cselekedeteinek mozaikjaként áll majd össze.
