Az elmúlt izgalmas évtizedek egyre több szereplője tartja elérkezettnek az időt, hogy élettörténetét, élményeit, tapasztalatait közkinccsé tegye. A műfajok különbözőek: vannak, akik maguk írják meg memoárjaikat, mások ehhez egy profi újságíró segítségét veszik igénybe, de előfordul az is, hogy a pályatársak emlékeit gyűjtik kötetbe. Nos, Fekete János, a csavaros eszű bankár rendhagyó utat választott. A Fekete bárány? című interjúkötetének gerincét Benda Lászlóval való beszélgetései adják, amelyek ismertetik a pénzember életének minden állomását, valamint öltözködési, étkezési szokásait, családi körülményeit, szórakozásait. Emellett azonban a szerkesztő bőségesen megtűzdelte a kiadványt Fekete előadásaival, írásaival, hazai és külföldi pénzügyérek nyilatkozataival, róla szóló újságcikkekkel, őt magasztaló idézetekkel és érdektelen dokumentumokkal. Mindez felettébb terjedelmessé és nehezen kezelhetővé tette a szép kivitelű és számos (családi) fényképpel illusztrált könyvet. A kevesebb minden bizonnyal több lett volna.
SZOCIALISTA KARRIERTÖRTÉNET. A lényeg valójában persze az, hogy napvilágot látott egy eredeti, ritka és élvezetes “szocialista” karriertörténet, amely felöleli az elmúlt zivataros fél évszázadot, sőt többet is. A már nyolcvanadik évét is betöltött Fekete János élete valóban kész regény. Arról szól, hogy egy hátrányos – magyarán zsidó – származású fiatalember öt év oroszországi munkaszolgálat és szovjet fogolytábor után a szarvasi takarékpénztártól hogyan jut el a Magyar Nemzeti Bank első elnökhelyettesi posztjára. Emellett arra sem akadt eddig sok példa, hogy valaki 35 éven keresztül – 1953-tól 1988-ig – nagyjából ugyanazt a felelős és kényes beosztást tudja betölteni. Méghozzá úgy, hogy eközben nem csupán a politikai viharokat sikerült átvészelnie, hanem ő lett a szocialista láger egyetlen “kommunista bankára”, akit az igényes és válogatós nyugati vezető pénzügyi körök el- és befogadtak.
Az izgalmas kérdés az: vajon mi is lehet Fekete “fennmaradásának” és sikerének titka abban a korban, amikor a szürke volt a divatszín és kilógni a sorból igencsak veszélyes volt. Feketének ekkor a véletlen meg a szerencse a segítségére sietett, ami többé-kevésbé egész élete során végigkísérte. Legfőképpen azonban személyes tulajdonságai, mint gyors felfogóképessége, rugalmassága, alkalmazkodó-készsége, vagánysággal párosult óvatossága, szorgalmasan gyarapított szakmai ismeretei, nagy munkabírása tették alkalmassá az ország hitel- és devizaügyleteinek kézbentartására, irányítására. Külföldi partnerei – öt nyelven tárgyalóképes – különösen megbecsülték ügyes és határozott tárgyalókészségét, és nem utolsósorban egyéni humorát, ami igen sok nehézségen átsegítette, valamint érzékét a kockázatvállaláshoz, amit jórészt apjától örökölt kártya- és lóversenyszenvedélye alapozott meg.
Persze mindez a nagy önbizalom mellett is kevés volt az üdvösséghez. A Rákosi-időkben alig úszta meg a börtönt, és sok víz folyt le a Dunán, amíg kijelenthette: “devizális ügyekben én valóban korlátlan szabadsággal rendelkeztem a Magyar Nemzeti Bankban”. Az, hogy a bankelnökök – és a pénzügyminiszterek – jöttek-mentek, de Fekete János maradt, talán leginkább Kádár Jánossal való – kissé rejtélyes – viszonyával magyarázható. Ezt a kapcsolatot az alapozta meg, hogy az 1956 utáni nehéz helyzetben Kádár elfogadta Fekete az idő tájt erősen vitatott, de végül helyesnek bizonyult álláspontját: ne kérjük adósságaink átütemezését. A kötetben minderről így nyilatkozik: “Arra esküdtem, amíg Kádár van, addig maradok. Ő 1956-tól támaszkodott rám. Meg is védett. Mert sokszor kellett ezt tennie.” Ezek után megkérdezhetjük: miért nem lett soha első ember a bankban? Az elfogadható magyarázat egyik interjújában így szól: “Nehezen kezelhető pacák vagyok. Minden pénzügyminiszter félt attól, hogy engem lásson az elnöki székben.”
A rendszerváltás részben váratlanul éri a bankárt. A nyugdíjazást simán tudomásul veszi, de nehezen viseli el a sok oldalról érő éles támadásokat. Eközben sem tagadta meg baloldali múltját és marxista meggyőződését, ami ritka jelenség a sűrű pálfordulások idején. A fő vádpontban, az ország eladósodása helyessége vagy helytelensége ügyében az ítélkezés joga leginkább a gazdaságtörténészeké lehet. Végezetül az amúgy is hiányos portréban sem hagyható említés nélkül a Kádár-korszak devizazsonglőrének talán legnagyobb érdeme: az ő “iskolájából” került ki a mai vezető bankárok többsége.
AZ UTÓKORRA MARAD. Mindent összevéve: a sztárbankár ugyan kevéssé marasztalható el a szerénység, avagy az önbírálat vétkében, és most is inkább csak a szépre emlékezik, e vaskos kötet mégis hasznos olvasmány, mert érdekes történetekkel, szellemes anekdotákkal mutatja be és teszi színesebbé azt az elmúlt hosszú korszakot, amelyről főleg egyoldalú és sematikus kép él a közvélekedésben. Ami pedig az önmaga felett (is) ítéletet mondó, szóban forgó vallomásokat illeti, csak az utókor fogja eldönteni: valóban fekete volt-e Fekete János báránya. –
