Lelkesen kiálltak a rendszerváltás óta a mindenkori kormányférfiak, de az ellenzéki politikusok is a globalizáció és kis országunk nemzetközi integrációja mellett. Szorgalmazták a nagy nemzetközi szervezetekbe való mielőbbi belépésünket, és a közvéleményt meggyőzendő nem takarékoskodtak a mindezekkel járó tetemes előnyök ecsetelésétől sem. Némely kutatók, szakértők azonban reálisabb, árnyaltabb kép felrajzolására törekedtek és óvtak a globalizációhoz fűződő túlzott illúzióktól.
ÁRNYALT KÉP. E művek közé sorolható Árva László és Diczházi Bertalan Globalizáció és külföldi tőkeberuházások Magyarországon című könyve. A szerzők kiemelkedő érdeme a bonyolult és politikailag is érzékeny témát érintő tévhitek eloszlatásának szándéka, amit az is indokol, hogy a tőkeimporthoz, mint a globalizáció egyik fő tényezőjéhez nálunk is jelentős várakozások kapcsolódnak. Ilyenek a tőkebehozatal kedvező hatásai a gazdasági növekedésre, a modernizációra, a műszaki-technikai fejlődésre. Ezzel (is) magyarázható, hogy a posztszocialista országok számára a külföldi tőke beáramlásának nagysága vált a fejlett piacgazdaság felé haladás mértékévé.
Ez a könyv mentes az egyoldalúságtól és példák hosszú sorával, nemzetközi összehasonlításokkal, adatokkal és érdekes fejtegetésekkel igyekszik meggyőzni az olvasót, hogy a Magyarországra irányuló (működő)tőke-beruházásokat csak és kizárólag a maga összetettségében lehet és szabad értékelni, mérlegelve azok rövid és hosszú távú előnyös és hátrányos következményeit. E felfogással összhangban hangsúlyozzák a szerzők, hogy e tőkeberuházások – különösen az elmaradott, félperifériába tartozó országok esetében – a gazdasági fellendülésnek csupán szükséges, de nem elégséges feltételei. Ahhoz ugyanis egyebek mellett színvonalas infrastruktúra, szellemi potenciál, valamint vonzó és kedvező gazdasági, társadalmi környezet szükségeltetik. Ezek hiányában az érintett ország nem képes a beérkező tőkét eredményesen és hatékonyan felhasználni. A működőtőke-import egyébként csakis akkor gyakorolhat jótékony hatást a helyi gazdaság egészére, ha a belföldi tulajdonú kis- és középvállalkozásokat a gazdaságpolitika nem kezeli mostohagyerekként.
A szerzők megjegyzik: ma többségben vannak azok, akik a globalizációban az emberiség fényes jövőjét jósolják, ugyanakkor nincsenek kevesen azok sem, akik a globalizálódás káros oldalaira hívják fel a figyelmet, sőt, “fékezni igyekeznek a globalizáció mozdonyát”. Az Árva-Diczházi páros hangsúlyozza: a globalizálódás meglehetősen egyirányú utca, s e folyamat a gyengébbek esetében a gazdasági függőség növekedéséhez vezet.
Mindebben kétségtelenül van igazság, miként a kulturális liberalizációról, a világot egyre inkább átfogó kulturális uniformizálásról írottakban is. Ez a – miként az amerikai politológiában nevezik – társadalmi macdonaldizáció, a “hamburgerkultúra”, amit mi is egyre jobban megismerünk.
Az eddigiekből is következik, hogy a szerzők nem töretlen hívei a globalizációnak. Óvakodnak azonban a teljesen negatív értékeléstől, arra viszont egyértelmű választ adnak, hogy milyen is a “magyar kapitalizmus privatizáció utáni vállalatmodellje”. Bizonyára nem okoz meglepetést a megállapítás: a Privatizációs Kutatóintézet becslése szerint az összes külföldi befektetések kétharmada a privatizációhoz kötődik, s valójában a kapitalista tulajdonszerkezet magyar modelljét a külföldi tulajdon dominanciája jellemzi. Így “külföldi kontroll alatt van az ipar kétharmada, a távközlés 90 százaléka, az energiatermelés- és szolgáltatás közel 60 százaléka, a pénzintézeti szektor 70 százaléka, a kereskedelemnek több mint fele”. Nincs világos útmutatás azonban arra, hogy örüljünk-e ennek, vagy búslakodjunk miatta, miként arra sem, “egy gazdaság esetében mikor éri el a külföldi tulajdonosok által ellenőrzött tevékenység az optimális vagy a kívánatos szintet”, avagy hol van az a pont, “ahonnan nincs visszatérés”. (Vajon hova?)
SZKEPTICIZMUS. Végül is mindenképpen elismerendő, hogy a szerzők e nehéz témát a szokványostól eltérő módon tárgyalják és számos fontos megállapításra jutnak, amelyek akkor is figyelmet érdemelnek, ha az olvasót vitára késztetik. Elmarasztalandó viszont e könyv alig követhető szerkezete, valamint a privatizáció túl részletes tárgyalása. Feltétlen említést érdemel továbbá a szerzőknek a globalizációval szembeni, nem is enyhe kételye, szkepticizmusa. Ami akár megalapozott is lehet, de nem változtat a történelmi és földrajzi helyzetünkből is fakadó szükségszerűségen: a globalizációs utat kell követnünk. Hogy pedig végezetül a globalizáció nyerteseivé váljunk, fogadjuk meg az illusztris szerzők tanácsát: a folyamatot előrelátó stratégiával, tudatos gazdaságpolitikával fordítsuk előnyünkre. Mondani ezt persze könnyű, megtenni annál nehezebb. –
