Hetven év mérföldkő az ember életében. A “nagy idők tanúi” ilyenkor mérik fel, mit tettek jól, hol hibáztak az elmúlt évtizedekben, mire büszkék, vagy éppen mit szégyellnek. Egy ismert közéleti szereplő esetében ezt a feladatot, a nyilvános összegzést mintegy tiszteletadásként a kollégák, tanárok, tanítványok végzik el. A liberális reformer című kötet inkognitóban maradó szerkesztői a könnyebb megoldást választották azzal, hogy bő válogatást nyújtanak Tardos Márton írásaiból és az olvasóra bízzák az érdemi véleményalkotást. Igaz, a “délceg hetvenessel” készített bevezető interjú jelentősen gyarapítja ismereteinket az ünnepelt személyéről.
AZ ÉLETÚT. Ennek ellenére is erősen hézagos maradna a róla és munkájáról alkotott kép, ha homályban maradna izgalmas életútja és annak fontos állomásai: Tardos ugyanis annak az egyre fogyatkozó generációnak jellegzetes tagja és képviselője, amelyik a világháború, szalonképtelen kifejezéssel a felszabadulás után lépett felnőttkorba, gyűlölte a fasizmust, hitt egy emberséges, igazságos társadalom eljövetelében és a maga szakmai és közéleti tevékenységével ezt akarta segíteni. Majd kinél előbb, kinél később eljött a megrázó kiábrándulás, ami egyeseket a lassan megszerveződő ellenzék, másokat pedig a rendszer megreformálóinak táborába vitt.
Tardos pályája is hasonló irányokat vett. Egyetemi tanulmányait itthon és Leningrádban végezte, részt vett a baloldali ifjúsági mozgalmakban, tevékenykedett a Tervhivatalban, majd az ’56-os forradalom után onnan eltávolítva kutatóintézetekben dolgozott. Történelmi tette, hogy a Pénzügykutató Intézet központilag elrendelt felszámolása után 1987-ben elvállalta 3 évre az első társasági formában működő tudományos műhely, a Pénzügykutató Rt. vezető tisztségét. Erre leginkább az érdemesítette, hogy a hatvanas évektől kibontakozó hazai közgazdasági reformmozgalmak részeseként és egyik vezető egyéniségeként írásaival, szerepléseivel mind nagyobb tekintélyt vívott ki magának. Ezen túl mind közelebb került az ellenzéki csoportokhoz, majd a Szabad Demokraták Szövetsége alapító tagjaként e szervezetnek mindmáig egyik meghatározó személyisége lett.
E születésnapi kötet a liberális reformer közgazdasági tárgyú írásaiból kívánt inkább szerény, de jellemző válogatást adni. A kötetben szereplő 18 cikk – a legkorábbi dátuma 1968., a legkésőbbié 1998. -, de főként a mellékelt publikációs jegyzék bizonyítja, hogy Tardos Márton sok száz cikket írt napi- és hetilapokba, tanulmányok hosszú sorát folyóiratokba, interjúk tömegét adta, fontos kutatásokban vett részt, jelentős dokumentumokat állított össze.
Ez a tiszteletet keltő aktivitás egyértelmű-en igazolja, hogy Tardos legfőképpen az utóbbi 30 évben rendkívül széles körű tevékenységet folytatott és ez ekkortájt napirenden levő csaknem valamennyi közgazdasági, gazdaságpolitikai kérdésről kifejtette véleményét. Különleges aktivitásának egyik kezdőpontja az azóta már elfeledett, s amúgy is hamvába holt 1968-as reform, az új gazdasági mechanizmus előkészítése volt. Talán leghasznosabb korszaka a nyolcvanas évekhez, pontosabban a rendszerváltás előkészítéséhez kötődik. Az utóbbi évtizedben pedig különösen sokat foglalkozik a privatizációval, a pénzpiac szerepével, a vállalkozások helyzetével és még sok mindennel. Az összkép tehát elismerést érdemel, még akkor is, ha a “nagy mű”, valamely terjedelmesebb, összefoglaló elméleti munka hiányzik a felsorolásból.
E cikkgyűjtemény megjelenése egyébként jó alkalmat kínál arra is, hogy állást foglaljunk a mostanában ismét fellángoló vitában: hogyan is értékelheti az utókor a reformközgazdászok tevékenységét? Napjainkban ugyanis egyre gyakrabban hangzik el lekicsinylő vélemény a reform-közgazdaságtanról és annak művelőiről. A bagatellizálók indokai között szerepel, hogy a szocialista rendszer a reformerek nélkül is megbukott volna. Nyomósabb és az előzőnek ellentmondó érv viszont az, hogy a reformközgazdászokból hiányzott a merészség, hallgattak arról, amit nem “illett” vagy nem volt szabad kimondani. Az ilyen vélekedések azonban történelmietlenek. Csak kevesen tudják, hogy a puha diktatúra éveiben a reformközgazdász ha túl sokat akart (volna) elmondani, akkor ha a börtönt nem is, de állását, megélhetését kockáztatta. Ami tehát a lényeg: a reformközgazdászok fő érdeme, hogy az adott lehetőségek között előkészí-tették a talajt a piacgazdasági átmenethez, és a közgazdasági közéletben katalizátor szerepet játszottak. És ez nem kevés.
MI MARAD AZ UTÓKORRA? Mindezzel összefüggésben is az az igazi kérdés, amit Lengyel László megfogalmaz e kötet bevezetőjében: Marad-e valami az utókorra a reform-közgazdaságtanból? S mi marad egy olyan közgazdász után, aki inkább mondott és tett, mint könyveket írt? Lengyel mérsékelten optimista véleménye helyett elfogadhatóbbnak látszik Bauer Tamásnak egy közelmúltban adott interjújában megfogalmazott kétkedő véleménye. Szerinte a szocializmusról írottak mára gyakorlatilag érdektelenné váltak, leginkább a tervgazdaság általános elméletéről szóló összefoglalásnak van/lehet tartósabb jelen-tősége.
Végezetül már csak ezért is kívánom Tardos Mártonnak, hogy valóra váltsa szándékát: könyvet írjon a globalizálódó kapitalizmus feltételei közötti posztkommunista átalakulásról, magyarázatot adva arról, miért is omlott össze a szocialista rendszer. Ha ez sikerülne, a horatiusi mondást variálva róla is elmondhatnánk: ércnél maradandóbb művet alkotott. –
