Pontosan az 1996-os makrogazdasági stabilizáció volt az egyik kiemelkedően fontos eleme a hajdani Magyar Hitel Bank (MHB) azóta is nagy sikerként emlegetett privatizációjának. Ezt egy múlt heti konferencián Király Júlia, a Nemzetközi Bankárképző Központ vezérigazgatója állította, aki a ma már ABN Amro (Magyar) Bank nevet viselő hitelintézetben az adásvétel idején, illetve az azt megelőző bő másfél évben igazgatósági tag volt. Meglehet, a jó szemű, s a pénzt köztudottan nem két kézzel szóró hollandok – a szerződés aláírásának napjára – közel 230 százalékra dagadt vételiárfolyam-ajánlata éppúgy szólt a banknak, amelyet az 1995 tavaszán színre lépett Járai Zsigmond-féle vezetés nyugaton már bevált módszerekkel készített fel a kiárusításra.
Az idő tájt kétségtelenül sokat lendített a honi privatizációk sikerén a stabilizáció; ezt az is igazolta, hogy a magyar bankok iránt szép számmal érdeklődtek AAA minősítésű, nemzetközi hálózattal rendelkező külföldi hitelintézetek. Ám, az még édeskevés, ha egy vevő kedvező környezetet lát, s pusztán emiatt kezd gondolkodni egy üzleten. Ahhoz ugyanis, hogy az adásvétel jó eséllyel létre is jöjjön, az ügynöknek – a szóban forgó esetekben az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő (ÁPV) Rt.-nek – figyelembe kell vennie a potenciális vevő szempontjait is. Ábel István 1995-96-ban az ÁPV Rt. bankokért felelős ügyvezető igazgatója volt, jelenleg a Magyar Nemzeti Bank főosztályvezető-helyettese; szerinte e kívánalmak között a két legfontosabb a tranzakció tisztasága és gyorsasága. Különösen az utóbbi a döntő tényező, ugyanis sok esetben az érdeklődő “drágának” ítéli a várakozási időt, inkább odébbáll és egy másik üzlet után néz.
Az eladósorban lévő bankok kérői közötti megmérettetés súlypontjait illetően azonban már fölöttébb eltérőek a szakértői megnyilatkozások. Az eladó fél szinte minden privatizációs pályázat kiírásakor meghatározza azokat a szempontokat, amelyeket ilyen-olyan mértékben majd figyelembe vesznek a beérkező pályázatok elbírálásakor. Ezek között általában a vételár nyom a legtöbbet a latban, s csak azt követik a vállalt tőkeemelés nagysága, illetve a kilátásba helyezett stratégiai célok. Ábel István mindenesetre e sorrend mellett tör lándzsát, sőt a banki adásvételek gyakorlati tapasztalatiból merítve megkockáztatta a kijelentést: ,,Lehet, hogy szerencsésebb, ha egy lócsiszárt jelölnek ki privatizációs miniszternek, mintha magát a pénzügyminisztert.” Király Júlia ezzel szemben úgy tartja, közel sem az az elsődleges egy bank értékesítésénél, hogy a vevő mennyit hajlandó fizetni érte, sokkal inkább a jövőre vonatkozó stratégia, vagyis a majdan bejövő pótlólagos tőke nagysága. Így – példálózott a bankárképző vezetője – az ABN Amrónál is csak az elkövetkezendő két évben derül ki, hogy valóban sikertörténet-e a volt MHB privatizációja. Akkor, ha a holland tulajdonosoknak sikerül megvalósítaniuk az 1996 őszén megálmodott stratégiát.
Persze a többnyire már lezárt bankprivatizációkból tanulságokat levonni mindig hálásabb feladat, mint megtippelni egy olyan mátka sorsát, amelynek még csak mostanság tisztogatják a kelengyéjét. Pedig abban többen is egyetértenek, hogy a hazai hitelintézetek közül minden bizonnyal utolsóként eladósorba kerülő Postabank és az 1997-ben nevet váltott MHB egész magánosítási procedúrája tekintetében vannak hasonlóságok. Egyebek mellett helytálló e megállapítás a két hitelintézet jelentős mennyiségű, rossznak minősített kinnlevőségeire, amelyeket mindkét esetben – a privatizációra való felkészülés elengedhetetlen részeként – leválasztottak a bankról, hogy azokat portfóliótisztító, követelésértékesítő cégeken keresztül próbálják eladni.
Urbán László, a Postabank vezérigazgató-helyettese mindemellett az egyik legfontosabb feladatnak a hitelintézet informatikai rendszerének fejlesztését jelölte meg. (Ez egyébként szinte minden magyarországi, és zömében már külföldi kézben lévő banknál komoly összegeket húz ki a tulajdonosok zsebéből. A kiválasztáshoz, felszereléshez és teszteléshez szükséges döntésekről és időről már nem is beszélve.) Urbán akár a Lengyelországban már alkalmazott, úgynevezett lépcsőzetes tulajdonszerzést is elképzelhetőnek tartja a Postabankban. Ennek keretében első lépésként a majdani tulajdonos csak egy kis tulajdonrésszel szállna be a társaságba, egyszersmind magával hozva például a számlavezetési rendszer korszerűsítéséhez szükséges know-how-t. Majd ezt követhetné az egy vagy több újabb lépcsőfok.
Egyelőre azonban legfeljebb latolgatni lehet a teendőket. Mert bár az érvek többsége a Postabank esetében (is) a privatizáció mellett szól, arról formális döntés még nem született. Ami viszont biztos: az újjászülető hitelintézetnek ma már – legalábbis a tulajdonviszonyokat illetően – egy merőben más bankrendszerben kell megállnia a helyét, mint már kiházasított versenytársainak.
