Oskar Lafontaine, a közelmúltban lemondott német pénzügyminiszter ritka tehetséggel tudott magának ellenségeket szerezni. Az amerikaiakat az árfolyamcélzónák követelésével idegesítette, az Európai Központi Bankot (ECB) az alacsonyabb kamatlábak iránti igényével dühítette fel, a német vállalatokat pedig a magasabb adókra vonatkozó terveivel haragította magára – működésképtelenné téve közben a kormányt. Gerhard Schröder kancellár most tiszta lappal kezdhet, ám elveszítette a legjobb mentséget az eddigi kudarcaira. Csapatával együtt a jövőben nagyobb képzelőerőre lesz szüksége.
Németországnak két, egymást kiegészítő gyenge pontja van: egyrészt túl lassú a növekedés, másrészt a meglévő növekedés túl kevés munkahelyet teremt. Még Franciaország is jobban teljesít mindkét szempontból. A francia GDP 14,3 százalékkal lett magasabb az 1993-as első negyedévi dekonjunktúra és 1998 utolsó negyedéve között, míg Németország mutatója ezalatt csak 11,4 százalékkal nőtt. Ráadásul a múlt év utolsó negyedében a német GDP 0,4 százalékkal visszaesett, a francia viszont 0,7 százalékkal bővült. Franciaország az egy termelési egységre jutó munkahelyteremtésben is jobb eredményeket ér el: az egységnyi GDP-re jutó foglalkoztatottak száma 1992 és 1998 utolsó negyede között 8,5 százalékkal, német földön viszont 13 százalékkal lett kisebb. Más megközelítésben: a francia foglalkoztatottság 1993 eleje óta 5 százalékkal bővült, míg a német 4 százalékkal összezsugorodott.
Martin Wolf, a Financial Times uniós problémákkal foglalkozó szakértője a rejtett francia-német párbaj legutóbbi felvonása, a berlini csúcsértekezlet után egy tanulmányában azt vizsgálta, miként lehetséges, hogy Franciaország jobban teljesít, mint Németország? Egyik válasza szerint az utóbbi gazdaságot jobban érinti a feltörekvő piacok válsága: az Ázsiába és Oroszországba irányuló export a német GDP-nek 2,5 százalékát, a franciának mindössze 1,6 százalékát teszi ki. Az elmúlt ötéves időszakot tekintve Németországnak az egyesítést követő konjunktúra után sokkal kevesebb többletkapacitása volt, mint a franciáknak. A jóval fontosabb foglalkoztatási kérdésben azonban az az igazság, hogy sokat javult a francia munkaerőpiac viszonylagos rugalmassága.
A fenti helyzet ismeretében két lehetséges következtetés adódik. Először is, észre kell venni, hogy a német munkatermelékenység gyors emelkedésének “felszívásához” az aggregált kereslet sokkal gyorsabb növekedésére van szükség, mint Franciaországban. Ez megmagyarázza, bukása előtt Lafontaine miért sürgette annyira az alacsonyabb kamatlábakat. A második, sokkal tanulságosabb válasz: Németországban a modern gazdaságtörténet legfontosabb eseménye az újraegyesítés volt, márpedig az sok új foglalkoztatottat, de kevés hasznos tőkeeszközt teremtett. A potenciális munkaerő-állomány és a felhasználható tőkeállomány hányadosa durván 25 százalékkal emelkedett.
A munkaerő hirtelen bővülése egyszerre jelentett nagy lehetőséget és nagy kihívást: egyfelől elméletben gyorsabb gazdasági növekedést tett lehetővé, másrészt viszont a növekedés csak a relatív árak változása után következik be. A munkaerő relatív költségét le kell, hogy szorítsa a munkaerő-kínálat többlete, s ezzel arányosan javul a tőkemegtérülés. E változások hatására viszont beruházási hullámnak kell beindulnia, s a tőkét munkaerővel lehet helyettesíteni. Nem csak a gazdasági növekedés ütemének kellene ilyen helyzetben emelkednie, de ez visszafogná a munkatermelékenység javulását is, mivel a termelés munkaerő-igényesebb lesz.
A fenti elemzés pontosan azt írja le, hogy mi minden nem történt meg Németországban. A Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) szerint a munkatermelékenység növekedése – ahelyett, hogy alacsonyabb lenne, mint az egyesítés előtt – 1992 óta évi 1,2 százalékról évi 1,6 százalék fölé emelkedett. Az egyesítés utáni tartós konjunktúra helyett a beruházási volumen 1992-t követően jóval kisebb volt, mint a megelőző két ciklusban. A növekedés élénkülése helyett 1992 óta jóval lassúbb az ütem, mint a nyolcvanas években volt. Ezek együttes hatására a foglalkoztatottak száma érzékelhetően csökkent, s nem csupán Kelet-Németországban, hanem az ország nyugati részén is. Ez utóbbi esetében a foglalkoztatottak száma 1998 utolsó negyedében egymillió fővel maradt el az 1991 eleji szinttől, míg a keleti országrészben a visszaesés 1,7 milliós volt. A német helyzet Martin Wolf szerint “tankönyvbe illő példája annak, hogyan nem szabad alkalmazkodni a munkaerő-kínálat nagyarányú emelkedéséhez”.
Mancur Olson amerikai közgazdászprofesszor a Yale egyetem kiadásában megjelent A nemzetek felemelkedése és hanyatlása című könyvében felveti a kérdést: Miért reagáltak ilyen rosszul a német gazdaság irányítói? Szerinte a befolyásos érdekcsoportok összefogtak a változással szemben. Ha engedték volna, hogy a munkaerőpiac változása az egész gazdaságban éreztesse a hatását, jelentősen csökkent volna a nyugatnémetek reálbére, vagy a Kelet-Németországban működő termelők árban a nyugatiak alá ígérhettek volna. Ezt a potenciális versenyhelyzetet eleve kiküszöbölték: a munkaerőpiacot kartellesítették, s keleten egy az egyben bevezették a nyugatnémet szabályozást és a szociális partnerségi viszonyokat.
Mi köze ehhez Schröder kancellárnak? A válasz egyszerű. Az általa vezetett kormány a helyes irányú – egyszer már elszalasztott – változással szembenálló elosztási érdekcsoportokat képviseli. Ezért aligha meglepő, hogy elődjének még a legszerényebb strukturális reformjait is visszacsinálta. Visszafordította a foglalkoztatottak védelmének enyhítését és a táppénzes ellátás szigorítását; érvényben tartja azt a törvényt, amely megtiltja külföldi építőipari munkások nem német béren történő foglalkoztatását; fellépett az építőipari bérmegállapodások kötelező meghosszabbítása mellett. A fordulat sok más területen is megtörtént, az egészségügy reformjától kezdve a deregulációig. Ráadásul a nagyvállalkozók által gyűlölt adómódosítások egyidejű előterjesztésével a kormány csökkentette az üzleti élet szereplőinek bizalmát, ami viszont a beruházások visszafogását vonhatja maga után.
Kérdéses, hogy egy ilyen kormány fel tudja-e oldani az egyesítés által kiváltott gazdasági ellentmondásokat. Mancur Olson szerint két megoldás választható: a “szociális partnerek” közötti megállapodás, vagy a liberalizáció, azaz a verseny fokozása (lásd külön anyagunkat). Lafontaine távozása mindenesetre semmit sem oldott meg, már csak azért sem, mert Németország mai nehézségeit nem ő okozta.
