Új korszakot nyitott a hazai spekulánsok életében a forint csúszóleértékelésének 1995. március 13-i bevezetése. Míg korábban rendszerint a forint ellen, tehát a valutaleértékelésre spekulálók voltak a nyertesek, attól kezdve a forint melletti, vagyis a felértékelésre játszó befektetők értek el hasznot. Mivel az ügyletet a spekulánsok úgy hajtották végre, hogy a határidős devizatőzsdéken, vagy a bankközi devizapiacon a devizakosárban szereplő arányoknak megfelelően adtak el devizát forint ellenében, az ügylet elfogadott neve “kosárspekuláció” lett, végrehajtóit pedig “kosarasokként” emlegetik.
A kosárspekuláció azt használja ki, hogy a forint határidős devizaárfolyama (amelyre ügyletet lehet kötni) magasabb, mint a forint lejáratkor várható árfolyama. Ez abból adódik, hogy a forint- és a devizakamatok különbsége (ez megadja, hogy egy határidős devizaárfolyamnak hány százalékkal kell magasabbnak lenni a deviza mai áránál) általában nagyobb, mint a bejelentett leértékelési ütem. Ha a forint helyzete a sávon belül nem változik, ezzel a taktikával például – a jelenlegi kamatszintet alapul véve – a spekulánsok 3,6 százalékot nyerhetnek (korábban ez a mérték az 5 százalékot is elérte).
A spekulánsokat azonban még évi 5 százalék sem hozza lázba. Számukra az ügylet az úgynevezett tőkeáttétel miatt lett igazán izgalmas, az ugyanis megsokszorozta ezt a fenti mértéket. A tőkeáttétel abból adódik, hogy a határidős piacokon nem kell letenni az ügylet teljes ellenértékét, hanem annak csak egy bizonyos százalékát (1998 augusztusa előtt 1-2 százalékot). A spekuláns potenciális nyeresége ezért nem 4-5, hanem néha ennek akár százszorosa, 400-500 százalék volt.
A kiugró hozamok láttán az ügylettípusba egyre többen szálltak be, megfeledkezve a kockázatokról. A spekulánsok nem figyeltek oda arra, hogy a piaci helyzet 1998 elejére alapvetően megváltozott.
Látszólag minden a választásokkal és az orosz válsággal kezdődött, de ezek csak a tünetek voltak. A valódi ok egy már hosszabban tartó folyamatban keresendő: abban, hogy a magyar pénz- és tőkepiac nyitottsága 1995 és 1998 között drámaian megnőtt. Míg 1994 végén a Budapesti Értéktőzsde körülbelül ugyanannyit esett a mexikói csőd hírére, mint arra, hogy elmarad a Hungarhotels privatizációja, addig 1997 őszén az ázsiai válság már jelentősen érintette a honi befektetőket is. Korábban a külföldiek legfeljebb dollár alapú jegybanki kötvényekkel finanszírozták Magyarországot, ám 1998 júliusára külföldi befektetők kezében volt a forint alapú államkötvények egyharmada, mintegy 400 milliárd forint értékben. Mindez azt jelentette, hogy a kosárspekulánsnak már nemcsak abban kellett hinnie, hogy a magyar kormány nem fogja “átverni” egy egyszeri nagy leértékeléssel, hanem abban is, hogy az orosz tőzsdeindex, vagy a Dow Jones nem esik drasztikusan.
A forint 1998 májusában – az erősödő politikai bizonytalanság hatására – gyengülni kezdett, és elindult a sáv közepe felé. Augusztus végén, az orosz leértékelés bejelentését követően pedig elszabadult a pokol. A forint lassan, de biztosan menetelt a sáv teteje felé.
A spekulánsok nyitóáraihoz képest már több mint 2 százalékkal elmozdult a devizák ára, így teljes tőkéjüket elvesztették. Mivel bíztak abban, hogy a forint gyorsan visszamegy a sáv aljára, ám átmeneti veszteségeket nem tudták finanszírozni, egy sajátos eszközhöz folyamodtak: a tőzsdéken manipulálni kezdték az elszámolóárakat. Vagyis mesterségesen alacsonyan tartották a devizák árát, hogy ne kelljen több pénzt utalni az értéktőzsde és az árutőzsde közös elszámoló intézményébe, a Központi Elszámolóház és Értéktár (Keler) Rt.-be. A spekulánsok úgy tettek, mint az a kisgyerek, aki a lázmérőt a lámpához tartja, hogy aznap ne kelljen iskolába mennie.
A veszteségek mértéke azonban már akkora volt, hogy azt nem lehetett tovább rejtegetni. A tőzsdék elszámolóár-bizottságokat hoztak létre, amelyek az árfolyamokat a reális szinten állapították meg. A banki brókercégek üzletkötői sorra távoztak. Ezzel párhuzamosan megkezdődött a cégek saját számlás pozícióinak és az ügyfeleknek a “kényszerlikvidálása”. Azaz a brókerek az ügyfelek kötéseit lezárták, vagyis ellenirányú ügyleteket kötöttek. Ez devizavásárlást jelentett forint eladása mellett, ami tovább hajtotta a forintot a sáv teteje felé. Öngerjesztő folyamat indult be: a forint további gyengülése miatt mind több spekulánst kellett “likvidálni”, ami még magasabbra hajtotta az árfolyamot. A forint drámai, tartós gyengülése ezért nem a külföldi befektetők támadásának volt a következménye (annak egyébként szinte semmi jele nem volt), hanem a kosárügyletek kényszerlikvidálásának.
A kosárügyletek kényszerlikvidálása 1998 szeptembere és decembere között lezajlott. Az értéktőzsde devizapiacán korábban aktív brókercégek befejezték ebbéli aktivitásukat. Az árutőzsdén a kötésállomány 1999 januárjára a korábbi rekord egyötödére esett.
A nyitott kötésállomány a csúcsponton, 1998. június 17-én mintegy 2,4 milliárd márka (lásd a grafikont), illetve 577 millió dollár volt a két tőzsdén. A forint akkor a sáv alsó – erős – szélén tartózkodott. A kényszerlikvidálások hatására (amelyek szinte mind akkor történtek, amikor a forint a sáv másik szélén volt) a nyitott kötésállomány 1998 decemberének végére 230 millió márkára, illetve 66 ezer dollárra apadt.
A lezárt állomány forintra átszámítva mintegy 400 milliárdnyira tehető. A veszteségek alsó becslése érdekében feltehetjük, hogy a nyitott kötésállomány átlagosan a sáv aljától számított 1 százalékpontnyira lett megnyitva – ennek alapján a veszteség átlagosan 3,5 százalék, vagyis mintegy 14 milliárd forint lehetett. Ezt a pénzt pedig nagyrészt az a jegybank nyerte meg, amely a sáv alján – a fedezeti ügyletkötők közvetítésével – eladta a devizát a spekulánsoknak, a sáv tetején pedig visszavásárolta tőlük.
